Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 7. szám
Kosa Csaba sAtn'wöl a tóméi lék mesél... Sukorói hegyoldal Mint könnyű libapihéket, lebegteti a szél a vitorlásokat. A fehér vásznak körbesöprik a nádas útvesztőit, szálldosnak a tükrös hátú tó felett. Játékos lepkék, szárnyukon a nyárvég hímporával. Körben a hegyoldalon durrognak a karbiddal töltött automata ágyúk, századunk madárijesztői. Megrezzenek tőlük, valahányszor tüzelni kezdenek, mint az aknavetők, a zöld közé bújva, láthatatlanul. Józsi bácsi, a szőlőcsősz csak legyint rájuk. Ügy kezeli őlket, mint a beosztottait, akik szeretnek csintalankodni. A nézésében azt látom: majd kiforrnak, ha megöregszenek. Nem haragszik a lármájukra. Ha már ide tették őket, gyakorolják a szolgálatot, ez a dolguk. Őt aztán a versírásban nem állíthatják meg. A hébérrel szívott könnyű pákozdi bor ott sárgállik a kecskelábú asztal lapján. Józsi bácsi kis kockás iskolafüzetben araszolgat csonkig kopott ceruzájával. Ha végez az írással, fölkel, bemegy a pincébe, s a borversenyek díjairól tanúskodó bekeretezett oklevelek közé feltűzi a fciforagott versikét. Az aznapi vallomást, amelyet a velencei vízivilághoz intézett. A bor után verssel kínál engem is. — Reggel lenéztem a szőlőből — hunyorog —, aztán ez futott a papírra ... És felolvassa szépen, hangsúlyosan, hátha nem bírok a reszketeg írásásával : Csudás hegyoldal Dél felé tekinget Tavunktól párás Levegőt kéregét Teli a füzet, még a borítóján is verssorok. Józsi bácsi a telkemre köti: félre ne értsem, nem a maradandóság szándéka égeti, csupán az érzelmeivel beszélget magányában. Ha van emberi társ, szívesen tereli a szót másfelé. Például a történetemre, mert ahhoz nagyon közel ülünk most a kecskelábú asztal mellett. Hogy a pincénél kezdje, az sem mai gyerek. Megvan tán ötszáz esztendős is. Persze nem ez a kunyhó a hátunk megett, hanem a föld alá benyúló alagút, ahová levisz majd a beszélgetés után. Jó sötét van odabenn: azért szeretett bebújni a hordók közé már a fehérvári basa is ... Ez a kontyos nagyúr, akit a vallása eltiltott a hegy tevétől, állítólag kevésbé bánta a reá bízott vár vesztét, mint a kényszerű búcsút a pincében hűsöiő boroktól. Még a dédapja mesélte ezt Józsi bácsinak, amikor gyermekként kihozta ide a szőlőbe. A dédapa különben maga is bevonult a történetembe, mégha a história meg is feledkezik róla . . . Úgy ám, mert 1848-ben, amikor Jeilasich meg akarta fojtani a magyar szabadságharcot, igencsak veszett idő volt. A nagy szeptemberi esők a tavat is megduzzasztották. A fáradt, agyonázott magyar népfelkelők már azon voltak, hogy visszavonulnak a harvátok elől, amikor Józsi bácsi dédapja — őt is Heim Józsefnek hívták — megnyitotta a hordóit a szőlőben táborozó önkénteseknek. Példáját követte a többi pákozdi gazda is. A felkelők úgy nekitüzesedtek.. . de ne is folytassuk, hisz’ tudjuk, meddig kergették azt a felfuvalkodott Jellasichot! Mindez azt bizonyítja, hogy az 1848-as pákozdi diadalnak a borászati szakértelem is részese... Persze Józsi bácsi nemcsak a pincét meg a szőlőt nézegeti itt maga körül. Épp úgy, mint a hegyoldal, sűrűn tekintget a déli partra, a Velencei-tó szelíd szépségére. Csakhogy ő nem a szállodákra, a kikötőkre, a strandokra kíváncsi. Eltűnődve mondja: — Két nagy emberünk bölcsője ringott alant. Gárdonyi Gézáé Agárdon és Vörösmarty Mihályé Kápolnásnyéken. Gondolatban sokszor tanyázom náluk. Agárdpuszta ,,Ez nem az én emlékem. Anyám elbeszéléseiből tudom: Az én gyermekkoromban apám kocsit és lovat tartott. S mint minden gyerek, én is bámultam a lovat, azt a kedves alakú, négylábú, néma rabszolgát, amely az ember parancsának engedelmeskedik: amely mesés erejével megmozdítja, vonja, viszi a kocsit, a kocsin az embert: és az ember halad, halad, halad . . . Az én első szavam ez volt: — Gyí!" Az édesapja lovát biztatta így a kis Gárdonyi Géza, ahogy a mindenkori gyermekek szólongatták a kedves négylábút. Öt még valódi paripával ajándékozta meg a gyermekkor, nem hintalóval. Annak a pejkónak a nyerítését, a patadobbanását már rég elnyelték az évtizedek, de az udvart, ahol a kisfiú az első lépéseit próbálgatta, a kertet, ahol az édesapa szekere nyikordulva meg-megfordult, ma is láthatjuk. All a szülőház is a községszéli telken, Agárdon. (Agárdpuszta már nem létezik, hozzácsatolták a fürdő- és vitorláséletéről ismert Agárdhoz.) All a ház, s ha a múlt esztendőkben nem is dicsekedhetett romlásnak indult külsejével, most annál inkább hívogatja a látogatókat. Megszépült, megifjodott, homloka kifehéredett. Szerencsére az újjáépítés közben is megőrződött három kéménye, hat ablaka, három ajtaja — mindegyik idősebb száz esztendőnél. Ezekkel a kéményekkel, ablakokkal látták Gárdonyi Géza szülőházát a múlt századbéli uradalmi cselédek, s ezeken az ajtókon nyitogatott be a szomszédhoz az a lovakat csodáló fiúcska ... Igaz, a vén gerendák, a hűs szobafalak, a barátságos szomszédok éppen csak megismerték az uradalmi gépészmester fiát. Mire mesélhettek volna neki, már tovább fis költöztek a szülei. Vitték magukkal a kék színű, tulipános bölcsőt is. Ekkor még a kis Gézát sem Gárdonyinak hívták. Még Ziegler Géza volt a neve. Az édesapa, a gépész sokfelé megfordult az országban. Maga választotta meg a gazdáit, s ha valaki megharagította, megemelte a kalapját. Ért annyit a keze, a szaktudása, hogy bárhol szívesen alkalmazták. Agárdpusztáin két esztendőt töltöttek Zieglerék. A cselédházban laktak, amelyet eredetileg tamítólaknak szántak a környék urai, a Nádasdy grófok. A hosszú ház középső ajtaja nyílott a gépészék kétszoba-konyhájába. Ahogy majdan az író feljegyezte: itt, az uradalmi kovács és a kőműves szomszédságában olvasta végig az édesapja a grófi könyvtár köteteit, Dumas-t és Victor Hugót. Amikor ezekre az esztendőkre emlékezett, Agárdpuszta szülöttét — a nyakas Ziegler Sándor és a szelíd Nagy Teréz fiát — már országszerte Gárdonyi Gézaként ismerték. Magyarosította a nevét, az édesapját azonban soha nem tagadta meg. Sőt, reá volt a legbüszkébb mindenki közül. Utódainak ezt hagyta meg: „A mii családfáinkat keltezzék az én apámtól, aki bizonyára magyarabb volt, mint azok a Zrínyimentékben kevélykedő címeres főurak, akik magyarul nem is tudtak, a szabadságharc elől külföldre futottak ...” Fiától tudjuk: milyen volt Ziegler Sándor arca, alakja, pillantása. Vékony arc, mügas szemöldök, dús bajusz, fölfelé fésült, hátul kissé felbokrozott haj, éles tekintet... Kemény munkája ellenére is mindig jól ápolt, jól öltözött. A kalandos sors, amelyet a könyvszerető, hazafiságára kényes gépész megélt, nyugodtan egy Gárdonyi- vagy egy Jókai-regény hősévé emelhette volna. Ez a vándorló kedvű, önérzetes gépész már legény korában találmányokat szabadalmaztatott. Kidolgozta például az acélzomóncozás új módszerét, feltalálta az önélesedő ekét. 1848-ban a pesti forradalom hírére pénzzé teszi a vagyonát, s a magyar kormány kezébe adja. A bécsi légióval áll Kossuth Lajos zászlaja alá. Jelszavuk: ,,Nem kérünk pardont, de nem is adunk!” Pertu barátja tesz a vele egyidős Petőfinek, bizalmas embere Kossuthnak. A kormányzó különleges feladattal bízza meg. A halálfejes légió tisztje ezentúl az 1848—49-es szabadságharc fegyvergyárosaként szolgál. Segédeivel Nagyváradon, Aradon dolgozik, s amikor a harcoló nemzet kincstára kimerül, saját pénzéből fizeti tovább a munkásokat. 23
