Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 5. szám
DOKUMENTUMAINK Emlékirat az állami műszaki tisztviselők szolgálati helyzetéről A Magyar Mérnök- és Építész Egylet megtanácskozván a magyar mérnöktársadalom helyzetét, azt sérelmesnek, igazságtalannak találta és Emlékirattal fordult a kormányzathoz a helyzet orvoslását kérve. Az Emlékirat megállapítja, hogy a „műszaki kar tekintélyes része az állam szolgálatának szenteli munkásságát s így az államot fenntartó és fejlesztő tényezők közt teljesen egyenlőrangú helyet követelhet". A mérnöktársadalom nagy várakozással tekintett az 1893. évi IV. törvénycikk elé, melytől helyzete javulását várta, s „mely törvénynek félreismerhetetlen célzata az volt . . ., hogy az állami szolgálatot ellátó tisztviselői kar részére az igazság, a méltányosság elveinek megfelelő, a különféle foglalkozások fontosságát kellőleg mérlegelő, egyöntetű szabályzatot teremtsen . . ." Ugyanis „sajnálattal kell konstatálnunk", — írja az Emlékirat — „hogy az állami szolgálatban — a mérnök számára — a kijelölt működési kör s az állam részéről neki nyújtott erkölcsi és anyagi elismerés távolról sem áll arányban az általa képviselt szak fontosságával s azzal a munkássággal, mellyel föladatainak megoldása jár”. A mérnökök helyzetén a törvény nem javított, így 3 évvel később kénytelen megállapítani az Emlékirat: „A törvény megalkotása óta lefolyt idő aggodalmainkat teljes mértékben igazolta, mert az állam szolgálatában álló műszaki kar részére, a nevezett törvény megalkotását vezérlő intenciók figyelmen kívül hagyásával, a paritás, a más szolgálati ágak tisztviselőivel szemben, ma sincsen helyreállítva; ez a kar sem foglalja el azt a helyet, mely őt szellemi képzettségénél és hasznosságánál fogva megilleti, s melyre, mint a szellemi és anyagi előrehaladás egyik leghivatottabb előharcosa, az állami fejlődés egyik legfontosabb tényezője, joggal igényt tarthat. Az állami tisztviselők között, a műszakiak részesülnek ugyanis a legmostohább elbánásban s a jogi képzettségű tisztviselőkkel szemben háttérbe vannak szorítva. Minthogy pedig ez a két szolgálati ág, — a műszaki és a közönségesen közigazgatásinak nevezett, — egymással a legtöbb ponton érintkezik, sőt mondhatni annyira egymásba olvad, hogy megkülönböztetésük alig lehetséges, e kettőnek szembeállítása által fogjuk a mérnöknek, mint ilyennek, szolgálati helyzetét megvilágítani. Magyarország közéletének tényezői, de a közéleti kérdések iránt érdeklődő nagyközönség körében is el van terjedve az a semmivel meg nem okolt nézet, hogy a mérnök, vagy mondjuk tágabb értelemben a műszaki egyén, az adminisztráció magasabb funkcióira nem alkalmas és inkább csak úgy tekinthető, mint ezen adminisztráció koncepcióinak végrehajtó közege, napszámosa, néha, bizonyos műszaki ismereteket igénylő kérdések megoldásában tanácsosa, de a direktívák kijelöléséhez, a végleges elhatározásokban, mint mérnöknek, sőt nemcsak mint ilyennek, hanem állítólagos egyoldalúságánál fogva, egyáltalában mint mértékadó tényezőnek, szerep nem juthat; mely nézet végkövetkezményeiben, mint ezt országos ügyeink intézésében mindennap van alkalmunk tapasztalni, oda vezet, hogy még olyan kérdésekben is, melyek csak műszaki ismeretek alapján oldhatók meg. nemcsak a döntés, hanem az egyszerű intézkedés joga is a műszaki ismereteket nélkülöző körök kezében van . . . A mérnök érvényesülését akadályozó imént jelzett felfogás hamis voltának bizonyítására hivatkozunk mindenekelőtt arra a tényre, hogy a mérnök elméleti és gyakorlati kiképzése sehol (pl. akár Franciaországban) sem áll magasabb színvonalon, mint már — ez idők szerint — Magyarországban; pedig ott a mérnöknek a közigazgatás tere egészen nyitva van s az ország ügyeinek intézésében a mérnök teljes mértékben érvényesülhet". Az Emlékirat a továbbiakban a mérnökképzés egyoldalúságát cáfolja, bizonyítva, hogy a „mai kor mérnöke a szellemi műveltség kincseinek, — az óllamtudományokat, nemzetgazdaságtant és bizonyos mértékben jogismereteket is felölelő — oly gazdag készletével lép — immár nálunk is — a gyakorlati teendők terére, mely őt a közigazgatási funkciók végzésére épp úgy képesíti, mint akármelyik ún. közigazgatási tisztviselőt . . .”, majd megállapítja: „Az elmondottakból önként következik, hogy a mérnök szakbeli és általános műveltségénél, valamint az államigazgatásban nélkülözhetetlen tevékenységénél fogva az állami ügyek kezelésében és felsőbb fokú intézésében is hivatott és jogosult tényezőnek tekintendő s minden oly intézkedés, mely ezt a jogosultságot megtagadja s a mérnököt, más tényezőkkel szemben, háttérbe szorítja: igazságtalan és méltánytalan. Az 1893. évi IV. törvénycikknek a műszaki tiszviselőkre vonatkozó végrehajtása, illetőleg, a műszaki tisztviselők alkalmazására és előléptetésére vonatkozólag fennálló rendszer, mely a mérnöknek magasabb hivatását el nem ismeri, sőt a tisztviselői osztályzat magasabb fokozataiból őt teljesen kizárja s csak másodrangú szereplési kört jelöl ki számára, az előléptetésnél pedig sokkal lassúbb tempót alkalmaz, mint más tisztviselőkkel szemben: a mérnöki karra nézve sérelmes s következményeiben az állami érdekek csorbításával jár, miért is e helyzetnek megváltoztatása nemcsak a mérnöki kar, de magasabb tekintetekből s különösen az állam gazdasági érdekeinek szempontjából is nemcsak kívánatos, hanem szükséges . . ." Az Emlékirat részletes kimutatást ad az egyes fizetési osztályokról, bizonyítva, hogy a „műszaki személyzet" szinte minden „szakban" és fizetési osztályban előnytelen helyzetben van. Végül felveti — a mai kifejezéssel élve — a kontraszelekció veszedelmét is: „Nagy kulturális veszedelem rejlik ezekben a jelenségekben, mert míg a közérdek céljait előmozdító állami szolgálatban, természetszerűleg, a nemzet legjobb erőinek csoportosulását kell óhajtanunk, mivel ezeknek összehangzó működése teremthet nagyot és hasznosat: a félszeg, előítéletekből eredő rendszer oda fog vezetni, hogy el fog jönni az idő, mikor az állam szolgálatában még meglévő jeles erők kidől vén, csekélyebb jelentőségű, a magánélet praxisában kevésbé érvényesülhető nemzedék fog azok sorába lépni, s ennek következményeit az állami adminisztráció, a közügy fogja sajnoson megérezni. S hogy mily jelentőséggel bír ez, elképzelhetjük, ha meggondoljuk, hogy egész állami, társadalmi éledünk a technikai tudományok vívmányaira van felépítve, összes civilizációnk e tudományok fejlesztésével, gyakorlati alkalmazásával halad párhuzamosan, sok tekintetben ettől függ, ennek képezi folyományát, s ha megingatjuk vagy rosszul építjük az alapot, az egész épület biztonságát, tartósságát veszélyeztetjük vele”. Az Emlékirat javaslatot is tesz a bajok orvoslására: „Kötelességünknek ismerjük azonban, rámutatván a bajokra és azok forrásaira, megjelölni egyúttal az eszközöket is, melyeket mi, a magunk részéről, a bajok orvoslása érdekében alkalmazandóknak tartunk, hogy az eredmény minden irányban kielégítő lehessen. Mindenekelőtt meg volna szüntetendő az a lealázó, a mérnök szellemi értékét és anyagi érdekeit érzékenyen sértő aránytalanság, mely a műszaki és a jogi képzettségű tisztviselő között az állások, valamint az elnyerésükhöz szükséges idő tekintetében fennáll. Ez egyfelől azonnali megfelelő előléptetések útján, a jövőben pedig a két szolgálati ágban alkalmazott előléptetési tempó egyenlővé tétele által lenne elérhető. Elismerjük, hogy nagyobb mértékű előléptetések bizonyos nehézségekbe ütköznek, melyek között az állami budget megterhelése első helyen említhető, de figyelembe veendő, hogy régóta fennálló sérelemnek és bajnak az orvoslásáról van szó, s az ezzel járó budget szerű megterhelés nem új kiadások megállapításából, hanem oly helyzetnek a megteremtéséből eredve, melynek természetszerűleg már elejétől fogva kellett volna kifejlődnie, s így az előálló kiadás tulajdonképpen nem több-költségnek, hanem a helytelenül alkalmazott takarékosság megszüntetésének mondható." (Országos Vízügyi Levéltár XV. 8. Kvassay gyűjtemény) Dr. Szerényi Imre 25
