Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 5. szám
Nagy vasúti hid Cérna Vodá-nái azokat a vizeket, utakat, hegyeket, amelyeken ő járt. Ulm-ban kezdtem. Elnéztem az ulmi „skatulyákat”, azokat a lapos csónakokat, amelyek jellegzetességei a felső Duna-szakasznak. Megnéztem itt a nagy dunai malmot is. Melkben megsimogattam azt a követ, amely az Árpád-kori magyar határt jelezte. Regensburgban a régi római hidat is tanulmányozhattam, Passau-nál a Duna vízierőművet néztem meg. Becsben — a még meglévő, régi — Reichsbrücke-t, amely helyett a nácik lánchidat építettek. Egy hajnalon leszakadt, az észre nem vett korróziós károsodás miatt. — Aztán megdördült az európai égbolt . . . — 1940 első négy hónapjában egy utász-szakasz élén Kárpátalján szolgáltam. A rendkívül szigorú télben az Ung folyó felső szakasza fenékig befagyott. Parancsot kaptam: utászaimmal robbantsuk a jeget. Felraktuk a szerszámokat, robbanóanyagot egy teherautóra és elindultunk a Kárpátok gerince felé. Egyszerre félelmetes dübörgés hallatszott, égzengéses robajjal megindult a jég. Bármily hihetetlen: néhány perc alatt legalább öt métert emelkedett az Ung szintje. Métervastag jégdarabokat lökött ki az ár az országútra, elsöpréssel fenyegetve az autót és bennelevőket. Nem volt más választás, kiugráltunk és felmenekültünk a hegyoldalra. A jég elsodorta az Ung valamennyi hídjának cölöpjármait, a betonpilléres közúti vashidat is befordította a jeges áradatba. Poroskő táján egy nagy közúti fahíd pilléreit, jégtörőit lerombolta a jég, a híd teljes hosszában ráült a zajló folyóra. Minthogy a híd főtartói értékes, óriásfenyőkből ácsolt, ún. ékelt tartók voltak, ezeket épségben kellett kimenteni. A jégtorlaszokat robbantással szétoszlattuk, a nyeregfákat, összekötő acélcsavarokat 10 dkg-os töltetekkel szétrobbantottuk. így sikerült a tartókat a folyómederből a partra csörlőzni. — Horváth Árpád ma is nagy világjáró hírében áll. — Megtakarított pénzünkön utaztunk. Látni akartuk az emberi civilizáció, a technikatörténet megmaradt, csodálatos emlékeit. A háború után az utazási lehetőségek enyhülésével — feleségemmel — többször végighajóztunk például a Dunán. Dévénynél megbámultuk a várromot. Pozsony várát láttuk még üszkösen és újjáépítve is. Komáromnál megcsodáltuk a Monostori várerőd — 1850—1871 között épült — óriási ,,folyamzár"-művét. Belgrádban a Kalimegdánon szomorúan álldogáltunk a Nyebojsza (Ne félj) bástyatorony előtt, ahova a magyar rabokat zárták. Ráma kicsiny váránál eszünkbe jutott Ferenc József, aki Ráma fejedelme volt és „mindent megfontolt, mindent meggondolt". (Sajnos nem elég alaposan.) Az Al-Duna színes, érdekes vadregényes világát még láttuk. Napjainkra romantikája megszűnt. Szívszorító látványt nyújtanak a vízből kimeredő templomtornyok. Mi még jártunk Ada Kaleh szigetén, láttuk Jókai Senki sziszigetét. A Kazán-szorosban Traian császár emléktábláját magasan a sziklafalra helyezték, a római út maradványai eltűntek. Széchenyi emléktáblájának helye — a tábla eltűnt már előbb — mély vízbe került. Ahogy a Duna áttöri a Kárpátok láncolatát, áll Szendrő vára, valamikor Magyarország kapuját védte, a Havasalföld felől. Ottjártunkkor — májusban — estefelé hirtelen hózápor, hófergeteg vette körül a hajót, most már értem honnét a Havasalföld elnevezés. Diákkoromban gyalog, biciklivel utaztam, azután vonaton, autóbuszon, hajón, repülőgépen. Leningrádtól Torontóig és Washingtonig, a Sarkkörtől Trójáig. Mindenütt megnéztem a múlt és jelen érdekes technikai alkotásait. Róma környékén elámultam a régiek vízvezetékeinek maradványain. Ma is nehezen értem, hogyan tudtak optikai szintező és szögmérő műszerek nélkül kanyargós, egyenletes esésű akvaduktusokat építeni, alagutakat fúrni ivóvíz és szennyvíz levezetésére. Láttam a Pont du Gard óriási vízvezetéki völgy áthidalását a Provence-ben, ami Nimes városát látta el vízzel. A híd folytatásában megtaláltuk a hegygerincen átvezető régi vízvezetéki alagutat is. Cordoba-ban a mór vízépítészet emlékeit nézhettük meg, az óriási vízikereket, ami puttonyokban emelte a vizet a narancsligetek és kertek öntözésére. Ugyanott római hídon járnak az autók és a régi kapu-erődben kis múzeumot lehet megtekinteni. (Közelében lakott Cervantes, amikor a Don Quijote-t írta.) Leningrád közelében a cári nyaraló kertjében tündéri vízjátékok szórakoztatják a látogatókat. Stockholmban láthattuk a tengerészmérnöki tudomány remekét, a 300 éves hullámsírból kiemelt Vasa hajót. Rotterdamban a százezer tonnás tankhajókat és az óriási felemelhető hidat. — Világjáró útjain mit tapasztalt? Becsüli-e az emberiség a technikatörténet emlékeit? —• Vigyáz rájuk minden nép, óvja, költséget, fáradságot nem kímélve. Sajnos mi magyarok ezt nem mindig mondhatjuk el magunkról. Egyik egyetemi kollégámnak jó ismerőse volt az Operaház főgépésze (azaz főmérnöke). így megnézhettem a színpad alatti csodálatos világot. Hidraulikák sorakoztak itt, mint az erdő fái. Azok emelték a színpadot és működtették a vasfüggöny emelő szerkezetét. Ez a hidraulikus berendezés tökéletesen zajtalanul, a legcsekélyebb üzemzavar nélkül dolgozott (ami az új — elektronikus csodákkal vezérelt — berendezésről maradéktalanul nem mondható el.) A régi hidraulikus berendezést skanzen-szerűen akarták felállítani, de — e sorok írásáig — nem valósult meg. Szomorúan láttam a berendezés szétszórt darabjait gazdátlanul, felügyelet nélkül! — A magyar vízügy halhatatlan alakjával, Vásárhelyi Pállal is foglalkozott. Könyvet írt róla . . . — 1954-ben a szigetközi árvíz idején a töltések erősítésére kibányászott homok kitermelése közben kőkorszakbeli putrik kerültek elő. „Mentőásatást” végeztem a győri múzeum megbízásából és a hátamon zsákban hordtam be a leleteket. Egyik falusi ház udvaráról elkértem a gazdától egy kis kézi malmot és bevittem a múzeumba. Olyan, amilyenen a Szent Gellért legenda magyar asszonya őrölhetett valamikor. Az árvíz hangulatában írtam neg A reformkor mérnöke című Vásárhelyi Pál életéről és működéséről szóló könyvet. Könyvekről szólva hadd említsem meg, hogy a türelmetlenség éveiben a régi könyvtárakból udvarokra, utcákra szórt és zúzdára ítélt könyvek közt hidraulikai művet is találtam, melynek szép bőrkötése, aranymetszése, betűi, ábrái egy könyvtisztelő kor remek emlékét idézték. Hány és hány ilyen és hasonló szép könyv ment veszendőbe! Első könyvem 1944-ben jelent meg A dinamó regénye címen. Azóta több tucat könyvem látott napvilágot, több száz cikket, tanulmányt írtam a Fizikai Szemlétől a Magyar Vízgazdálkodásig, a Népszabadságtól a Kisdobosig. Nemzedékeket tanítottam természettudományokra és technikára, mit mondjak, jelenleg is tanítok, a győri Széchenyi István Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán a technikatörténetet adom elő ... Jó lenne Ember és víz címen a hidraulika történetét is megírni ... — Nézzünk vissza nyolcvan esztendő magaslatáról . . . — Százezernyi olvasóm van és. . . végül, de nem utoljára, van két szép asszonylányunk, három sikerült unokánk . . . Mit várhatok még? Ha mégis számvetést csinálok, miként gazdálkodtam a rámbízott talentumokkal, szerénytelenül elmondhatom — talán nem éltem hiába. Kása Csaba Dr. Horváth Árpádot fiO. születésnapján az Elnöki Tanács a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki. Gratulálunk a szerkesztőség nevében. 20
