Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 4. szám
Д vízgazdálkodás és a természetvédelem Az elmúlt évtizedben elég gyakran találkoztam olyan véleménnyel, mely szerint a felületes és hivatalból udvariaskodó „jószomszédság" ellenére vagy éppen ebből kifolyólag a vízügy, valamint a környezet- és természetvédelem között a viszony nem őszinte és mintha valamiféle bizalmi válság állna fenn. Ennek okait — sovány eredménnyel — szűk körű megbeszéléseken és zártkörű tanácskozásokon többször megkíséreltem feltárni. Emellett —■ ugyancsak kevés sikerrel — megkíséreltem ennek ellenkezőjét és az egymásra utaltságot bebizonyítani. Mielőtt e két valóban egymásra utalt tevékenységi körrel kapcsolatos véleményemet kifejteném, leszögezem, hogy — ha a fentiekben körvonalazott jelenség valóban tapasztalható — az feltétlenül kétoldalú, de mint az alábbiakból kiderül, lehet hogy hárdm. E rövid írásban ugyanis csak arra vállalkozom, hogy a vízgazdálkodásnak csupán a természetvédelemre gyakorolt hatását elemezzem, illetve azzal kapcsolatban fogalmazzam meg a hivatásos természetvédők zömének álláspontját. Azok számára, akik nem mindennap ezzel foglalkoznak, röviden le kell írni a környezetvédelem és a természetvédelem közötti különbséget. A környezetvédelem általában az ember mesterséges és ahhoz közelálló környezetének kizárólag az emberi ártalmakkal szembeni védelmével foglalkozik. Védi tehát a termőföldet, a vizeket, a növényeket, az állatokat, a tájat és az emberi településeket a (szilárd, folyékony és légnemű) hulladék, a zaj, a rezgés, a sugárzás, az erózió, a defláció, a bűz, a fény, a hő stb. kedvezőtlen hatásától, valamint a rablógazdálkodás, a pazarlás és a szándékos rongálás és szennyezés ellen. E tevékenység — amelynek a vízvédelem is része — teszi ki az egész környezetvédelmi tevékenység több mint 90%-át. A környezetvédelemnek szerves része a természetvédelem, de ez a földfelületnek és az élővilágnak már csak arra a töredékére terjed ki, amelyet még az emberi tevékenység nem vont (teljesen) a gazdaság hatókörébe. A legértékesebb vagy ritka és legveszélyeztetettebb földtani értékek, barlangok, ősmaradványok, állatok, növények és tájak mellett ide tartozik a források, vízesések, patakok, folyók, tavak, mocsarak, lápok védelme is. Szemléletesen azt mondhatnánk, hogy a környezetvédelem olyan, mint minden emberi építmény (ház, vasút, híd, gyár, piramis stb.) védelme, a természetvédelem pedig olyan, mint ezen belül a műemlékvédelem. A természetvédelem számára — mint legértékesebb élőhelyek — az ún. vizenyős területek megmentése mindenek felett áll. A magyar vízgazdálkodás és a természetvédelem kapcsolata három szakaszra osztható. Itt természetesen nem mehetünk viszsza azokra az időszakokra, amikor hazánk területét még tenger borította, egyszerűen azért, mert akkor még nem létezett természetvédelem. A vízgazdálkodás ugyan jóval régebbi tevékenység, de mivel a természetvédelmi tevékenység Magyarországon csak az elmúlt évszázad dereka táján kezdett megfogalmazódni, korábban nem is lehetett kapcsolata a vízgazdálkodással. Az első és leghosszabb, a természetvédelem részéről teljesen passzív szakasz a múlt században elkezdett és századunk első harmadában befejeződött nemzetközi méretekben is jelentős vízlecsapolások és folyószabályozások időszaka volt. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez elsősorban mezőgazdaságilag művelhető földterületek nyerését szolgálta, de számottevő egészségügyi, közlekedési, vagyonvédelmi stb. szerepe, feladata, illetve hatása is volt. Ebben a kereken száz esztendőben a természetvédelem egyetlen vizes terület megmentését nem tudta (vagy nem is akarta?) elérni. A természetvédők utólagos és nosztalgikus megállapítása szerint ebben a szakaszban a vízgazdálkodás vagy vízrendezés egyet jelentett a vizek elvezetésével és a területek kiszárításával. Úgy látszott, örökre eltűntek azok a mocsarak (Sárrét, Hanság, Ecsedi láp, Kis-Balaton stb.), melyek a majdani természetvédelem paradicsomai lehettek volna. Egyes szakírók ezer természetes vízfelület megszüntetéséről, lecsapolásáról írnak. Az „elveszett paradicsom” kései siratása azonban csak azokhoz a búsmagyar felsóhajtásokhoz hasonlítható, amelyek a történelmi Magyarországot Trianon után a volt magyar uralkodóosztály átkozott nemzetiségi politikájának szidásával akarták feltámasztani. A második szakasz a két világháború közötti időszaktól a hatvanas évek végéig tartott, amikor a nagy vízlecsapolások már megszűntek, újabb jelentősebb vízfelületek nem keletkeztek, a természetvédelem pedig még mindig nem talált magára. A kutatók szerint a jégkorszak után hazánk területének 10—15%-át borította víz, ami a második világháború idejére egytizedére, alig több mint egy százalékra csökkent. Közben azonban nemcsak a természetvédelemnek hiányzott a víz és elkezdődött a víztározók, halastavak létesítése, ezzel a vízgazdálkodás és a természetvédelem új, egyre eredményesebb, gymölcsöző, de továbbra is egyoldalú kapcsolata. Gyümölcsöző, mert az újonnan létrehozott vízfelületek a természetvédelem számára nagyon értékes élőhelyeket jelentenek, egyoldalú, mert — ahoigy korábban a természetvédelem eltűrte a vizek lecsapolását — most „eltűri" ennek ellenkezőjét. A két „tűrés” között azonban a távolság csillagászati. És itt elérkeztünk a kapcsolatok harmadik szakaszába. A vízügyi szakembereknek és a természetvédőknek ugyanis nem a múltban, hanem — ideszámítva a jövőt is — itt és most kell együttélniük. Az alábbiakban tőmondatokban vázolom ezen együttélés főbb sarokpontjait: — Elkezdődött és erőteljesen halad az a folyamat, amelyben a természetvédelem visszakapja annak egy részét, amelytől korábban megfosztották. — Bebizányosodott, hogy a mesterségesen létesített vízfelületek — szolgálják azok a halgazdálkodást, az öntözést, az energiatermelést vagy akár az árvízszabályozást — gazdagítják a tájat és az élővilágnak, elsősorban a madaraknak — nemegyszer a természetessel azonos értékű — élőhelyet biztosítanak, — A természetvédelem számára értékes vizes élőhelyek létesítése vagy viszaállítása annyira pénzigényes, hogy ezt a vízügy nélkül, költségvetési támogatásból a természetvédelem önállóan belátható időn belül képtelen lenne megoldani. — Hazánkban a vizes élőhelyeket nem céltudatosan, a természetvédelem iránti ellenszenvből szárították ki, hanem más tevékenységek „mellékterméke"-ként. Ezért most a természetvédelmet sem szabad elmarasztalni, ha örül annak, hogy egyes vizes élőhelyek más célok érdekében végzett munkálatok melléktermékeként jönnek létre. — Mesterséges vízfelületek létrehozása mindig beavatkozás a táj és az élővilág életébe. Ezek a létesítmények azonban sokkal kevesebb kárt okoznak és sokkal több előnnyel járnak, mint — az erdészetet kivéve — bármely mezőgazdasági, ipari, közlekedési, kommunális, idegenforgalmi stb. beavatkozás. — A természetvédelemnek gyakran a nem sikerült vízügyi létesítmények vagy azok egyébként káros mellékhatásai is hasznosak lehetnek. Ilyenek a víztározóban hagyott vagy keletkezett szigetek, erdők, nádasok, valamint az elmocsarasodás, elvizenyősödés stb. — A mesterségesen kialakított vagy visszaállított vízfelületek, mint a hortobágyi halastavak, a Feketerét, a Kiskörei víztározó, a Szegedi Fehértó, a Dinnyési Fertő, a Kis-Balaton stb. tájképileg elfogadható állapotban vannak, az élővilág megőrzése szempontjából pedig az ország legértékesebb természetvédelmi területei közé tartoznak. — A vízfelületek, valamint a gátak általában belesimulnak a tájba, de — különösen az utóbbi 30 évben — sok — a vízügy múltjához méltatlan — tájba nem illő magas épület, illetve egyéb műszaki létesítmény épült. (Ez az újkori vízügy egyetlen említésre érdemes „bűne".) Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne az országban számos tájba illő, esztétikailag kifogástalan vízügyi magas építmény. — Amíg a mezőgazdaságnak a túl sok és a túl kevés víz egyformán káros, a természetvédőnek általában kedvezőbb a „több”, mint a „kevesebb”, 7
