Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 3. szám
Mező- és környezetgazdálkodás hegy- és dombvidékeinken (I.) Д külföldi szakirodalomban egyre nagyobb hangsúlyt kap az a tapasztalat, hogy a hegy- és dombvidékek problematikájában az agrár lakosság, a mezőgazdasági termelés érdekeltsége növekvő mértékben érintkezésbe kerül a környezet, a természet védelmével, sőt az életszínvonalhoz kapcsolódó szociális szolgáltatási igények kielégítésével is. Hegy- és dombvidéki tájaink — amelyeket a sajátos ökológiai ismérvek a kedvezőtlenebb mezőgazdasági adottságok jellemeznek — helyzete, fejlődése jelenleg már nagyon sok ponton kapcsolódik azokhoz az egyre inkább mellőzhetetlen megfontolásokhoz, kezdeti erőfeszítésekhez, amelyek Magyarországon is a bioszféra tudományosan megalapozott gondozásához, a természeti erőforrások ésszerű hasznosításához kötődnek, s amit a környezetgazdálkodás összefoglaló elnevezéssel illethetünk. A kiváltó ok elsősorban abban gyökerezik, hogy az ember és a termőföld, (mint munkatárgy) közé beiktatott technikai eszközök a parasztságot közvetlen szükségtől szabadították meg ugyan Magyarországon is, de a hegy- és dombvidéki „természeti térségek” megterhelésének fokozód ásóval mind kifejezettebben megmutatkoztak a földre (a talajra) és a vízre gyakorolt kedvezőtlen hatások is. Ez a magyarázata annak, hogy nemcsak a szakemberek, hanem a tágabb értelemben vett közvélemény is erősödő érdeklődést tanúsít szőkébb és tágabb környezete, annak megóvása iránt. A különböző országokban a környezetés mezőgazdálkodással összegfüggő érdekek egyeztetését, az ellentmondások lehetséges feloldását — az eltérő társadalmi-gazdasági viszonyok következtében — természetesen más-más oldalról közelítik meg a szakembereik, de az álláspontok, a következtetések többsége leginkább a jelenlegi terület- és földhasználat módozataival kapcsolatos. E munka publikálására a szerzőt még az is külön inspirálta, hogy a hírközlő szerveink általában még mindig leszűkítve közvetítik a környezetgazdálkodás fogalmát, a víz, a levegő a zajártalom kérdéseit helyezik „csupán" a gyújtópontba. A környezet- és mezőgazdálkodás néhány összefüggése hegy- és dombvidékeinken Az illetékes szakmai és irányító körökben közismert, hogy az ENSZ Stockholmban megtartott környezetvédelmi konferenciája már 1972-ben fontos irányvonalat rögzített a világ országainak módszeres és összehangolt környezetpolitikájával összefüggésben. Ezek az irányok (vezérlő elvek) rövidebb vagy hosszabb távon — az adott ország gazdasági fejlettségétől, ökológiai adottságaitól stb. függően — lényeges befolyást fognak gyakorolni (kell, hogy gyakoroljanak) a magyar mezőgazdaságra, annak fejlesztésére, jövőjére is. Ezek a hatások elsősorban olyan területekre (térségeikre) vonatkoztathatók, mint a hegy- és dombvidékek, ahol —• az ökológiai tényezők jellegzetesek, — a mezőgazdaságii tevékenységhez szükséges erőforrások általában csekélyebb mennyiségben és kedvezőtlenebb kombinációban állnak rendelkezésre, mint más vidékeken, — a helytelen gazdasági elvekre épülő földhasználat következtében^ — amit meghatározott közgazdasági kényszer váltott ki — megbomlott a természetes egyensúlyi állapot, vagyis nincs megfelelő összhang a mezőgazdasági tevékenység és a természeti környezet, illetve a bioszféra között. A kérdéses egyensúlyi zavarokban (természetiekben, gazdaságiakban, társadalmiakban) a következő káros hatások játszanak meghatározó szerepet: — a lakosság kedvezőtlen eloszlása (pl. a viszonylagos túlnépesedés vagy elnéptelenedés), — a helytelén, a természeti erőforrásokat túlterhelő gazdálkodási mód, — az egykori „szabad javak" — a föld, a víz, a levegő stb. — a korábban plusz költséget (ráfordítást) nem igénylő kategóriából átkerültek a csak költséggel újratermelhető, társadalmi munkaráfordítást igénylő kategóriába, — a gazdasági (tőke)-erő elégtelensége, — a vállalatok (szövetkezetek) csekély közéleti súlya, a hatékony földvédelmi jog hiánya. Az előbbiekből hangsúlyozottan kiemelhetjük tehát, hogy a hegy- és dombvidékek falvainak, azon belül a mezőgazdaságnak a léte, a fejlődés jellege — egy tágan értelmezett környezetvédelmi értékrendszer alapján — nagy mértékben fog függeni a jövőben attól, hogy az adott térség agrár lakossága (az állami gazdaságok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, a kisegítő gazdaságok stb.) milyen mértékben lesznek hajlandó vállalkozni környezet(természet-j védő funkciók ellátására, a szabályozórendszer milyen fokon tudja ezt majd ösztönözni. A szabályozórendszernek olyan elemekkel kell bővülnie, hogy a környezetvédelem, a racoinális földhasználat célját szolgáló döntések szervesen illeszkedjenek a vállalati döntések rendszerébe, váljanak a távlati tervek részévé. Az ilyen központi ösztönzés és támogatás válthatja ki azt a vállalati (szövetkezeti) magatartást, amely nem a költségek kizárólagos áthárításában, nem a követelményekben, hanem az okok elhárításában keresi a gyakorlati megoldást. A szóbanforgó tájak (térségek) lakosságának érdekeltségén alapuló környezet- és tájvédelem hoszszabb távon azért fontos a társadalom számára is, mert e körzetek „hatalmas természeti potenciállal” rendelkeznek, ez az egyes tájaiknak jelentős értéket kölcsönöz. Olyan megoldásokban (terület- és földhasználatban) kell tehát keresni a más problémák feloldását is jelentő utakat, módokat amelyek a helyi lakosság megélhetési lehetőségeinek biztosítása mellett a környezetvédelem igényének megfelelő állapotban őrzik meg egy adott vidék természetes képét. A hegy- és dombvidéki térségekben a környezet, az adott táj megóvásában a mezőgazdaságnak kétféle: passzív és aktív szerepe lehet. A passzív tájvédelem rendeltetése a „vidékies" környezet életképességének fenntartása, a jelenlegi „tájkép" megőrzése. Ez a típusú környezetvédelem tehát lényegét tekintve természetvédelmi tájvédelem, ezért hatását tekintve statikus. A passzív tájvédelemmel főleg azokban a régiókban lehet kalkulálni — a lakosság, a mezőgazdasági vállalat közreműködésével —, ahol az adott körzet fő hasznosítója a mezőgazdaság marad a jövőben is. Az aktív tájvédelem célja (lényeg) a megszokott struktúrák megszüntetése, az új követelményekhez igazodó struktúrák (terület- és földhasználati módok) létrehozása. Az ilyen jellegű tájvédelem tehát új, dinamikusan ható területrendezési és hasznosítási elvnek tekinthető, lényeges hatással lehet egy adott vidék újjá sze rvezésére. A mezőgazdaság tájvédelmi funkciója az egyes (hegy- és dombvidéki) térségek rendeltetésének új tartalmú meghatározásával bővíti a mezőgazdasági vállalatok (szövetkezetek) tevékenységének körét is, az eddigi termelési, esetleg feldolgozási és más kiegészítő tevékenységekhez kapcsolódó funkciókat kiterjeszti tájrendezési, tájvédelmi feladatok átvállalására, sőt, olyan társadalompolitikai követelmények ellátására is, amelyek a szabadidő egészséges eltöltésével kapcsolatos igények közvetlen szolgálatával függenek össze. A hegy- és dombvidékek mezőgazdaságának egyik hosszú távú lehetősége (feladata) tehát az, hogy Magyarországon is egyfelől növekvő mértékben részévé válhat a teljes körű és hatékony környezetgazdálkodásnak, másfelől funkciója tovább bővülhet az életszínvonal bővüléséhez, az életmód változásához kapcsolódó szociális-szolgáltatási igények kielégítéséből vállalt rész-feladatokkal. Az utalt változások kétségtelenül magukban hordoznak bizonyos érdekellentéteket is az adott táj hasznosításának környezetvédelem-centrikus átrendezése során. Az ésszerű terület- és földhasznosítási elvek gyakorlati kivitelezése során ugyanis — az adott körzet funkcionális rendeltetésének megíeleleőn — gaz6
