Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 3. szám
dasági ökológiai és tájesztétikai követelményeket kell egyeztetni egymással. Az első csoport rendszerint lényeges ökonómiai változások igényével lép fel, amelyeket viszont keretek közé szorítanak meghatározott ökológiai, tájesztikai érdekek. Az érdekellentéteik keletkezésével, illetve azok egyeztetésével kapcsolatban a fő kérdés: —• a Hatékony környezetgazdálkodás milyen mértékben korlátozza az adott körzet mezőgazdasági vállalatainak hagyományos tevékenységét? —■ hogyan alakuljon az ésszerű arány a mezőgazdaság és a más rendeltetésű — pl. ipari, erdőgazdasági, üdülési, második otthon, vízgazdálkodási stb. — területhasznosítási módok között? Miután az álláspontok és az érdekek különbözősége leggyakrabban a földhasznosítás módozataival kapcsolatosak, azt kell hangsúlyozni, hogy a kutatás, a környezetgazdálkodás érdekeivel egyeztetett földhasznosítás ésszerű módjaival, a mezőgazdasági tevékenység alternatíváival kapcsolatos lehetőségek tekintetében két jelentős kiindulási tényezőt tisztázott eddig: a) Szükségszerűen számolni kell a mezőgazdasági haszonterületek csökkenésével, a földhasználat strukturális átrendeződésével. b) Az életszínvonal és életmód változásához kapcsolódó üdülési, szabadidő felhasználási igények növekedni fognak, s ezt és a természetvédelmi célt szolgáló objektumok (infrastrukturális berendezések) a jelenleginél nagyobb gondozottságot és fejlesztést tételeznek fel a jövőben. Az előbbiekből ugyancsak három fontos következtetést vonhatunk le: 1. A mezőgazdasági termelés szempontjából kedvezőtlen természeti feltétetekkel rendelkező hegy- és dombvidéki körzetek helyzete, valamint a gazdasági növekedés általános törvényszerűségei alapján megállapítható, hogy a kérdéses térségekben uralkodó jelenlegi társadalmi-gazdasági problémák megoldása túlnő a hagyományosan értelmezett mezőgazdálkodási tevékenység keretein, azok elhárításának módozatai csak szélesebb társadalmi-gazdasági összefüggésekben gondolkodva közelíthetők meg. 2. A tájvédelem, a környezetgazdálkodás érdekeivel a mezőgazdasági tevékenység összehangolható, sőt a tájvédelem-centrikus megközelítésben is nak több tekintetben az előnyös fejlesztés tehetőségeit kínálja. 3. A hegy- és dombvidékek mezőgazdaságának helye, szerepe a környezetvédelem-centrikus megközelítésben is így fogalmazható: legfontosabb megőrzője marad a természeti és biológiai erőforrásoknak, szabályozója a mikroklímának, hasznosítója a napenergiának, jelentős feladatokat vállalhat magára a bioszféra gondozásából. Az előbbiekben változtak és a nemzetközi tapasztalatok alapján megállapíthatjuk: időszerű nálunk is vitába szállni az olyan, kétségtelenül létező szélsőséges nézetekkel, amelyek a mezőgazdaság lehetséges környezetgazdálkodási és tájvédelmi szerepét tagadják vagy kicsinyítik. Nem szabad helyet adni a központi és vállalati döntésekben az olyan hamis felfogásnak, amely szerint a mezőgazdaság a szóbanforgó területeken „ ... a természetes erőforrások kapzsiságból hajtatott pusztítója, a talaj, a víz, a levegő és az élelmiszerek kizárólagos szennyezője". Az ilyen szemléletű döntések ui. azt sem veszik figyelembe, hogy Magyarországon is egyre hangsúlyosabb szerepet kell, hogy játszszanak a döntésekben, nemcsak a közvetlen gazdasági, de az ökológiai és a humán szempontok is. A természet (táj)-védelmi intézkedések kétségtelenül nem eredményeznek közvetlen és rövid távon kvantifikáló értékeket. Ennek ellenére mindenképpen össztársadalmi érdeket szolga Inaik. Az egyoldalú, csak ökológiai érdekeket szem előtt tartó szemlélet természetesen épp úgy irreális, mint a környezet- és természetvédelem költségeit elutasító, leegyszerűsítő ökonómiai nézet. A hegy- és dombvidékek gazdaságitársadalmi elmaradottságának egyik alapvető oka kétségtelenül a mezőgazdálkodásnak a környezethez való rossz viszonya. A jelenlegi gazdasági-társadalmi problémák is nagyrészben e rossz viszonyulás tünetei. Egyidejűleg azonban ez az állapot mutatja a kiutat is, miután a mezőgazdaság és a természetes környezet közötti ésszerűbb viszony kialakítása kínálja azt a kézenfekvő lehetőséget, amely a különböző termelő tevékenységeknek — közte a mezőgazdasági termelő folyamatoknak, funkcióknak — a környezeti tényezőkkel való ésszerű összehangolása kapcsán a helyben levő erőforrások hatékonyabb kamatoztatásával kecsegtet. A hegy- és dombvidéki mezőgazdaság tehát, ha véget vet a meg nem újítható erőforrások helytelen, illetve túlterhelt igénybevételének (pl. a csekély termőképességű és lejtős felszínű talajok okszerűtlen használatának, a víztartalékok könnyelmű pazarlásának), akkor nemcsak az ésszerű környezetgazdálkodásból adódó kötelezettségének tesz eleget, de saját tevékenységének hatásfokát is lényegesen fokozhatja. E területeken ui. a gazdaságfejlesztés ökológiai és a környezetfejlesztés ökonómiai tűréshatárai egymásra kölcsönösen ható, egymást feltételező — nagyságrendjükben is szoros összefüggésben álló — nem szükségszerűen ellentétesen ható tényezőkből szerveződnek. Ilyen felfogás (nézőpont) lehet a szóbanforgó térségekben az a kiindulási alap, amelynek gyakorlati konzekvenciájaként a gazdasági növekedés igénye és a bioszféra védelme nem egymás rovására fog érvényesülni, hanem egymást kölcsönösen támogatva egybe tudja ötvözni a mezőgazdálkodást és a természetvédelmet. Az ilyen nézőpontú döntések, további helyet biztosítanak olyan jogos etikai értékítéleteknek is, miszerint az ésszerű környezetgazdálkodás nem valamiféle jótékonyság valamely más közösség hasznára, hanem a társadalom jól felfogott érdeke, illetve az adott térség önvédelme saját, még súlyosabb veszélyeztetésével szemben. A geokultúra-szemléletre épülő terület- és földhasználat hegy- és dombvidéken A geokultúra 1973-ban nyert alaposabban kifejtett értelmezést az Európai Kulturális Alap kezdeményezésére a hollandiai Wagenningenben megrendezett ülésszakon. Az elnevezés — mint a hagyományos agrárkultúrának az egyes nyugati szerzők által forradalminak tartott továbbfejlesztése — „ ... a föld, a levegő, a víz és a napenergia értékesítésére, valamint az entrópia lehető legkisebb korlátozására irányuló egység". A geokultúra tehát széles körű tevékenységi köröket ötvöz magába, e gondolatfelvetésben a mezőgazdasági vállalatok a földművelés helyett a „föld művelésére" vállalkoznak és a hagyományos élelmiszer-nyersanyag termelő funkciójuk fokozatosan agráripari egységekké integrálódik. A geokultúra fogalmán alapuló szemlélet azért érdemel figyelmet, mert annak segítségével — a gazdasági növekedéssel együttjáró tartós tendenciákkal összefüggésben — a mai magyar valóságunkra is érvényes — természetesen a szocialista termelési viszonyok által determinált jellegzetességekkel együtt — megnyilvánulásokat ismerhetünk fel hegy- és dombvidékeinken. Ilyenek: —• Az agrárlakosság egy részének további átáramlása más gazdasági tevékenységekbe, más népgazdasági ágakba, az utóbbi következtében a népességstruktúra, a mezőgazdasági munkaerő (kor- és iskolázottsági szerkezet) egészségtelen eltorzulása. —• Az alacsony eltartóképességű, gyenge termőképességű mezőgazdasági földterületek visszamaradó népessége foglalkoztatásának biztosítása, életfeltételeinek társadalmilag indokolt és elkerülhetetlen javítása. — A mezőgazdasági vállalatok (szövetkezetek) növekvő érdekeltsége az agrártermékek közvetlen feldolgozásában és értékesítésében vagy az ilyen tevékenységeknek a termőhely közelébe való telepítésében. — Az új foglalkoztatási lehetőségek, közösségek létrehozása, agrár-ipari gazdálkodó egységek fokozatos kialakítása a helyi ökológiai, közgazdasági és társadalmai jelelmzők ésszerű kombinációja alapján. Dr. Laczkó István (Folytatjuk) Előadás Afganisztánról A Vízügyi Nyugdíjasok Klubjának márciusi klubnapján dr. Simon Ferenc, a Közép-dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság okleveles gépészmérnöke tartott színes diavetítéssel egybekötött előadást Afganisztánról, Kabulról. A vetítést afgán népdalok tették érdekessé. 7
