Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)

1986 / 6. szám

A nagy folyó hátán (II.)

Úszunk a Dunán.

összeszűkülnek a hegyek. A Déli-Kárpátok sziklái között hajózunk. Mögöttünk Drenkó vára, itt, ahol most haladunk, álltak annakidején a Kozle—Dojke sziklaszintjei, amelyeket Vásárhelyi Pál az Al- Duna Scylla és Charibdisének nevezett. Valóban, ez volt a folyó legveszedelmesebb szakasza. 1896-ban végeztek a szörnyekkel, egy 3540 méter hosszú és 60 méter széles csatornát robbantottak ki Drenkova alatt, hogy lehetővé tegyék a biztonságos hajózást.

Hol van már mindez?

A folyó megemelkedett, a Vaskapu zsilipje tavat varázsolt a gát elé, már mi is e tavon úszunk, kényelmesen, kicsit ugyan lelassulva, de biztonságosan. Van idő gyönyörködni a természet most is fantasztikus varázsában. A romániai oldalon hamarosan ránk köszön a Trei Cule, ez a török erődítmény, amely mint a neve is mondja: három toronyból állt, de mára csak kettő maradt, mindkettő térdig a vízben áll, pedig valaha a Duna fölött őrködtek az itt vivő út mentén. Az egyik tornyot elnyelte a folyó, a második is megroggyant már, ki tudja meddig áll ellen a víz pusztító erejének?

Az útikönyv, amelyet biztonság kedvéért elhoztam magammal, teljesen használhatatlan. Hiszen egy régi Dunáról beszél, amely mára tejlesen megváltozott. De hajós barátaim mindent ismernek, megmutatják Naszádos községet, ahol a múlt század harmincas éveiben sokat tanyázott Vásárhelyi Pál, s innen irányította a munkálatokat, többek között a 120 km hosszú Széchenyi út megépítését.

Körös-körül mindenütt hegyek. Hogyan jutunk ki? Merre van a kijárat? Egy hatalmas tavon hajózunk. Az időjárás szinte negyedóránként változik, már esett is, most éppen kék az ég fölöttem, de a hegyek párában állnak. Aztán előttünk, mintha éles karddal kettészelték volna a sziklát.

Ott kezdődik a Kazán-szoros.

Szinte hihetetlen a látvány. Egyelőre úgy látszik, hogy nem fér be a hajónk, a tolatmány mintha szélesebb lenne, mint a szoros. Tóth József harmadkormányos a kormánynál, eddig még soha nem vitte át itt a hajót, most mögötte áll Novák László parancsnok és Kondrát Béla első kormányos, hogy ha kell, korrigáljanak.

Közeledünk.

A szorosban 70 méternél is mélyebb a víz. Ultrahangos mélységmérő méri a vizet. Csattognak a fényképezőgépek zárszerkezetei, mind közelebb jön a V-alakban kihasított sziklafal, s a Pécs simán beúszik a szorosba. Elférünk, persze, hogy elférünk, noha itt nem volna jó szembejövő hajóval találkozni. Később megmagyarázzák: tilos is. De tudjuk, hogy egyelőre semmi sem közeledik, hiszen a rádiótelefon erre való, ki ki jelzi, éppen merre jár.

Már vagy harminc km-rel feljebb megállapítottam, hogy vagy száz Gellért-hegy kíséri a folyót. Száz? Mennyire naív voltam. Legalább ezer. És mind a két oldalon. És most ezek a hegyek iderohannak a folyóhoz, itt vannak, szinte karnyújtásnyira. Félelmetes a közelségük. A sziklák megmutatják a húsukat, a szerkezetet, a gyűrődéseket. De mire figyeljünk? Előre vagy hátra nézzünk? Hol szebb a látvány? Ki mondja meg? Ki is jövök a kormányállásból, hiszen az ablakon át nem tudok fényképezni, már pedig ezt a látványt meg kell örökíteni a gépnek is, a szemnek is, a léleknek is.

Kiáltások röpködnek: csodálatos, fantasztikus, hihetetlen, elképesztő. Igen, a természet egyik csodája a Kazán-szoros, a mai formájában is. A régit nem láttam, akkor talán félelmetesebb volt. Keskeny a szoros, nehezebb a hajózás. Most Tóth Jóska gyönyörűen veszi a kanyarokat, mert kanyarog ám a szoros. Hirtelen viszszanézek. Most záródik be mögöttünk a bejárat, úgy fordulunk, hogy a V-betű csak egy szemvillanatig látszik.

De előttünk új és új perspektívában tárul fel a táj. A mélységmérő mutatja: 76 méter víztömegen hajózunk. Siklunk, hiszen alig verünk hullámokat. Itt a sodrás rettenetesen erős. Magával ragadja a hajót. Meg nem tudom becsülni a szoros szélességét, de alig több 150 méternél. Kukucskálunk fölfelé, mert fölöttünk, mellettünk őrt állnak a hegyek. A legmagasabb 768 méter. Tisztelgünk, persze csak gondolatban. Vagy a hegyek tisztelegnek nekünk?

Egyedül mienk a Kazán-szoros. Se előttünk, se mögöttünk egyetlen hajó sincs. A mienk a percek, a negyedórák varázsa. Csak a nap nem akarja megfényesíteni a látványt. Felhők takarják. Milyen kár!

Igen, milyen kár, hogy nem tudjuk lelassítani a folyó futását, a víz rohanását, a hajó sietését. Nekem kár persze, s ki nem mondanám, hogy mit gondolok. Mert én vendég vagyok, én meg akarom hoszszabbítani, szeretném meghosszabbítani a látvány idejét. Igaz, jövünk még vissza is, felfelé, hegymenetben, ahogyan a hajós nyelv mondja. És akkor örülünk, ha hét km-t megteszünk egy óra alatt. Majd akkor újra élem a látványt.

Figyelmeztetnek: itt állt valaha, persze mélyen lent, a vízszint alatt a Széchenyiemléktábla. Balról a Széchenyi út vezetett, jobbról a Traianus út.

— A Traianus táblát megmentették az utókornak — mondja a parancsnok —, majd megmutatom, hová tették.

Kiöblösödés.

Kisüt a nap. Arany csillan a vízen.

— Ott az emléktábla — mutatnak ketten is a szerbiai oldalra, ahol keretben áII a kőtábla, rajta a szépen megformált betűk. Nézem a messzelátóval, hátha ki tudom betűzni. Lehetetlen elolvasni a szöveget. Azért mégis messze van, bármilyen közelinek is látszik. De mégis ideírom a pontos szöveget, hiszen minden útikönyv közli: „Ceasar imperatoraz isteni Nervus fia, Nervus Traianus Germanicus, Pontifex Maximus, tízszer a nép képviselője, a haza atyja, négyszer konzul, leküzdve a hegyek és a Duna szikláit, felépítette ezt az utat."

Széchenyi istván ifjúkori fényképe

Természetesen most nem ott áll, ahol valaha, de szép helyre hozták, éppen rásüt a nap, az útnak is mindegy, hogy hol áll a régi emléktábla, nekünk is. És fölötte, a hajdanvolt út fölött épül már az újabb, korunk minden technikai csodájával megépítve, alagutakon és hidakon át haladva, a jugoszláviai panoráma út. Hogy mikor lesz készen? A római időkben gyorsabban dolgoztak a légiók.

Ez már egy hatalmas tó, ahová jutottunk.

Nagyzoljunk egy kicsit: mondjuk azt, hogy tenger.

És ott, a végén, igen ott von Orsóvá. A tenger utolsó öblében. Mert a másik oldalon, a Szerbiáin is áll egy hegyoldalba telepített falucska: Tekija: És Orsóvá se a régi. A hajdanvolt várost elöntötte a tó. Újat építettek hát. Mostanra modern házak sorakoznak a messzeségben, mert bizony elég messze van a város.

Keresem — 1956 nyarán láttam! — a Korona kápolnát, amelyet azon a helyen emeltek, ahol Szemere Bertalan, Házmán Ferenc, Lórodi Eischler Ede és Grimm Vince elrejtték a koronát. De hát megírtam mindezt az 1981-ben megjelent Csalánruha c. regényemben. Olvasom az útikönyvet, a Panoráma adta ki, és az egyszerű Duna címet viseli, hogy „egy elhagyatott kútban rejtették el Szemere Bertalan és társai a magyar királyi koronát. .." Ki találta ezt ki? Miért kell hamis legendát kitalálni, leírni, terjeszteni? Bosszankodom a pontatlanságon, hát ezt a kutat ugyan melyik csacska szerző találta ki?

A Korona-kápolnát sehol sem látom, a hatalmas kiöblösödésben nem találom a Cserna torkolatát se. Mindent elöntött a tenger.

A Vaskapuhoz közeledünk.

De előbb még megnézem távcsővel magamnak azt a másik Vaskaput, a hajót, amelyet az Óbudai Hajógyárban épí-16