Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)
1986 / 6. szám
Széchenyi István gályája: a Desdemona tettek. Ezt a magyar ipari műemléknek számító hajót rozsda eszi, mióta kivonták a forgalomból Ott áll a partnál. Vajon miért nem szereztük meg, mint a magyar hajózás egyik épen maradt ipari műemlékét? Miért nem hozzuk haza? Miért nem restauráljuk? S ekkor eszembe jut egy másik hajó története: a Zsófiáé. Miért kellett hajóbontóba küldeni, amikor már úgy tudta a közvélemény, hogy a Zsófiát restaurálják s megmentik az utókornak. És ekkor új intézkedés született. Mondják, mesélik — nem jártam utána —, hogy csodálatos bútorai jó helyekre kerültek: vadászházakba például s ki tudja, hogy még hová. Bizony, döbbenetes, amikor az ember pusztít és rombol. Ezt jókor gondolom, amikor éppen Ada Kaleh fölött hajózunk. A csodálatos szigetet láttam 1956 nyarán, várfalait, erődítményeit, dzsámiját, házait azóta elöntötte a víz. Negyven méteres víz hullámzik a sziget fölött. De a sziget bizonyos részeit, a várfalak egy részét megmentették, lebontották s lejjebb felépítették egy másik szigeten. Pusztító, építő emberek vagyunk. De ha jó érdekében pusztítunk, az érthető. De csak azért, hogy egy szalongarnitúra legyen egy vadászházban, egy mahagóni bútor egy másik helyen, az érthetetlen. Vacsora után érünk a gáthoz, az erőműhöz. a zsiliphez. Éjszaka megyünk át rajta. Noha gyönge a kivilágítás — hiszen mi a román oldalon levő zsilipen hajózunk át, mert a jugoszláviait éppen javítják — azért látjuk a zsilipben levő feliratokat. A fal egy hatalmas emlékkönyv. Mésszel, vagy kátránnyal írják föl a hajósok üzeneteiket. íme: „Ákos, Zsuzsa". Mellette: „Kaposvár. Székesfehérvár." Dátumok, üzenetek. „Zsuzsa szeretlek!" Vajon ezt, az a bizonyos Zsuzsa, tudja-e? De nem csak mi, magyarok vagyunk ilyen közlékenyek. Német, bulgár, orosz feliratok is ékeskednek. Maga a zsilip 36 méter széles. Bizony, épp elég becsúszni rajta. Aztán két kapun megyünk át és a végén több mint 30 méteres szintkülönbséggel érünk a zsilipen túli Dunára. Mindez éjszaka. A Vaskapu II. zsilipen már este megyünk át. Ezt megörökítem fényképen is. A két zsilip között 70 km. És közben elmarad Turnu Severin, vagyis Szörény Tornya, amelynek piacán, 1972 nyarán olyan szép cserepeket vásároltam. Itt, a Vaskapu II. előtt azonban 13 órát várakozunk. Először találkozom a hajósok rémével, a várakozással. Amikor mennének, sietnének, de nem lehet. Itt azért álltunk, mert nem volt elég víz a Dunában. A mi merülésünk 23 deciméter volt, a víz pedig 18 deciméternyi volt csak. Meg kellett várni, amíg annyi víz lett, hogy mi is elindulhassunk a zsilipbe. így aztán éjszaka értünk Vidin alá. Pedig a vidini várat nagyon szerettem volna látni. A történelmi emlékek miatt: Kossuth idáig futott az országból s itt pihent meg először, Szemere Bertalan és társai is itt tárták fel a korona elrejtésének titkát néhány bizalmi férfi előtt, hogy ... De hogyan lássam én éjszaka a várat? Kondrát Béla elsőkormányos este nyolctól hajnali kettőig van minden éjszaka szolgálatban. Ilyenkor szívesen veszi, ha felmegyek a kormányállásba. Rádiózunk, hallgatjuk a mind gyöngébben hallható Kossuth rádiót, az újvidéki rádió szívküldijét hétfőn és pénteken, az esti híreket, mert a világot csak a rádió jelenti, noha van televízió is a hajón, de az állandó mozgás, a hajó örökös fordulása miatt szinte élvezetetlen. Ez akkor okoz nagy bosszúságot, dühöt, mérget, amikor nemzetközi kupameccset nézünk. A hatszoros szellemkép még csak valahogy elviselhető, de hogy éppen a gól pillanatában „esik szét” a kép, az elviselhetetlen. így aztán csak a nagyon elszántak nézik a televíziót. S itt amúgyis a bolgár és a román adás fogható, bár még halványan utánunk jön a jugoszláv tévé képe is. Fent a kormányállásban. — Mikor jön Vidin? — faggatom Bélát. — Éjfél előtt. Csak nem vagy álmos? Naponta háromszor iszom kávét, a ma estif kivételesen későn ittam meg. Különben is hozzászoktam már a hajós élethez: későn fekszem, korán ébredek, megszoktam az eleinte megszokhatatlannak vélt zajt, a mérhetetlen decibelek számát, azt, hogy valami mindig zörög a kabinban, hogy a hajótestben nem lehet rádiózni, hogy nappal nincs fény, mert amikor átépítették a hajót tolóhajóvá, megszüntették az ablakokat. Nézem a radart. Nagyszerű találmány. Tökéletesen mutatja a Duna két partját, a szigeteket, a a hajó előtt úszó bármilyen nagyobb testet, hajót, vagy csónakot, tökéletes biztonságot nyújt az éjszakai hajózáshoz. Félve keresem a parti fényeket. Hogyan fogom én meglátni Vidint? Mit látok majd belőle? És ekkor érünk a város és a vár alá. Ha felülről érkezünk, előbb a várat látjuk és csak később a várost. És Béla azt mondja: — Ott a vár jobb oldalon! Látod? — Nem! — Megmutatom — mondja az elsőkormányos és felgyújtja a reflektorokat. A jobb oldalit és a tetőfényszórót. Fantasztikus fényesség csapódik a várra. Felragyog az öreg vár. A várfalak, a bástyák, a kaputorony. Az én tiszteletemre olyan díszkivilágitást rendez Kondrát Béla, amilyenben még sose fürdött a vár. A parton levők — ha egyáltalán vannak még háromnegyed 12-kor a parton sétálók — nem tudják mire vélni az erős reflektorozást. De Béla le nem veszi a várról a két erős fénypontot. A XIII—XV. században épült a vár, az egykori Baba Vida, most feltárja egy mások által soha nem látott arcát. Ki az az egyetlen magyar turista, rajtam kivül, aki így láthatta a vidini várat? Senki. Nézem is, jó erősen és jó sokáig: fekete égbolt, ragyogóan sárgásfehér falak, erődítmények, s középen a palota. Olyan sziluett, amelyet nem lehet elfelejteni. Másnap — amikor nincs szolgálatban Béla — konyakot iszunk a tegnapi éjszaka csodájára. Vidintől lefelé már egyhangú a folyó. Noha hatalmas szigeteket ölel körül, gyönyörű kanyarokat, öblöket alkot, olyan naplementéket és napkeltéket varázsol elém, hogy nem győzöm a diafilmet rájuk pazarolni. Egyhangú, írom, de megunhatatlan. Mert azért még adakozó a folyó, megmutatja parti településeit, a római alapítású Lomot, a magyar történelmi múltat idéző Nikápolyt, amikor 1396- ban Zsigmond itt ütközött meg Bajazid szultán seregével s vereséget szenvedett. Aztán Russze következik. Itt vizet és gázolajat veszünk, s közben kiszállunk. Én Mikest idézem, a törökül Ruszcsuknak nevezett várost oly szépen nevezi Oroszcsíknak. Csernavodánál új hidat építenek. Vasárnap hajózunk át alatta s másnap megérkezünk Renibe, hogy letegyük terhűnket, a búzával megrakott uszályokat, s felvegyük rakományunkat, a vasérccel teli uszályokat, s elinduljunk vissza Dunaújvárosba. Megtettünk 1500 km-t, egy hét alatt. Vissza ugyanennyit, de mór kétszerannyi idő alatt. Takács Tibor 17
