Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)

1985 / 2. szám

— s az ebből eredő környezeti hatások megállapításához — az ipar várható fejlődési arányainak, területi elhelyezkedésének és a fejlesztés mértékének ismeretére van szükség. Ez utóbbi meghatározására tett kísérleteink szolgáltak az ipari vízgazdálkodás távlati fejlesztési koncepciója alapjául. A koncepció elkészült, jóváhagyása megtörtént.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az ipari fejlődésről készített vázlatok kellő biztonsággal szolgáltattak alapot a koncepció készítéséhez. Különösen az új fejlesztések tekintetében volt jelentős bizonytalanság.

Ipari vízgazdálkodási szempontból abban az ipar és a vízgazdálkodás kétségtelenül egyetértett, hogy a frissvízhasználat csökkentésére kell a figyelmet fordítani, hiszen ez egyben azonos mértékű (ha nem is azonos minőségű) szennyvízkibocsátás csökkenést is jelent. Hasonló egyetértés volt tapasztalható abban is, hogy új ipar telepítésének (vagy meglevő ipar fejlesztésének) területi megoszlását a vízbeszerzés lehetőségeihez kell igazítani.

Ebből a gondolatmenetből következett, hogy míg eddig az elhatározott ipartelepítés (vagy további fejlesztés) vonzatait kellett a vízigényekkel követni, a következőkben a vízigények kielégítésének területi lehetőségei szabnak ésszerű határt a területi ipartelepítésnek vagy fejlesztésnek. Kétségtelen, hogy a jelenlegi gazdasági szabályozás ma még kevésbé ösztönzi az ipari üzemeket a jelzett magatartásra, ezért a vízkészlethasználati díj növelésével és területi differenciálásával (a kis vízhozamú vízfolyásokra a szennyvízbefogadás tekintetében erőteljesebb birságszankciókkal) lehet és kell a felvázolt cél elérését biztosítani. A frissvízhasználat csökkentéséhez az iparnak — a jelenlegi szabályozást figyelembe véve — jelentősebb érdekei nem fűződnek. A már kiépített saját vízmű kapacitásának kihasználása (vagy a már megvásárolt ivóvíz-kontingens igénybevétele) minden különösebb ráfordítás (többlet-ráfordítás) nélkül lehetséges. Ez a magatartás egy alapdíjas vízdíjrendszerrel ésszerű határok közé szorítható. Ez azonban valószínűleg nem lesz elegendő, ezért a fejlesztési eszközök felhasználásának szabályozásával is elő kell a megoldást segíteni.

Kétségtelen, hogy a frissvízhasználat csökkentése a gyártástechnológiába való beavatkozással érhető el, de pénzbe kerül az új vízmű létrehozása, vagy a régi fejlesztése is. Olyan szabályozás előkészítésén fáradozunk — a víztakarékosságra és a vizek minőségének védelmére jóváhagyott akcióprogram előírásai szerint — melynek működtetésével az érdekviszonyok összeegyeztethetők.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a felsorolt feladatok végrehajtása csak akkor lehetséges, ha a népgazdaság rövid, közép- és hosszú távú tervei ezek anyagi feltételeit súlyuknak megfelelően tartalmazzák, mert a legfontosabb szabályozó a megfelelő (vagy szükséges) arányokat biztosító népgazdasági terv. Hiába a legjobb jogszabály, a legkiválóbb bírságrendelet, ha a kikényszerítés anyagi feltételei hiányoznak. A vízgazdálkodás dolgozói azt remélik, hogy

e feltételek birtokában végezhetik tovább a munkát, tartós szövetségben az iparral és mindenkivel, akinek ehhez köze van, vagy köze lehet.

Műszaki fejlesztés és környezetvédelem

A tudományos ülés következő előadását Füzeséri András, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság főosztályvezetője tartotta „a környezetvédelem időszerű kérdései és a műszaki fejlesztés lehetőségei” címmel.

Az előadó bevezetőben felvillantotta a tudományos-technikai fejlődés jövőbe mutató trendvonalait és ennek kapcsán rámutatott arra, hogy a várható eredmények józan alkalmazása esetén megteremthető a természeti, a technikai és a társadalmi környezet dinamikájának összhangja. Ez természetesen a feladatok helyes kijelölésének növekvő felelősségét rója a műszaki-fejilesztési politikára is. Az eddigi kedvező tapasztalatok és tanulságok, a VII. ötéves terv kidolgozásához kötődő előkészítő munka azzal biztatnak — hangsúlyozta az előadó —, hogy mindjobban meghatározhatók műszaki-fejlesztési politikánk súlypontjai, amelyeket a gyakorlati fejlesztések homlokterébe érdemes és kell állítanunk. E politika kulcsszavai a következők: anyag- és energia, elektronizálás, biotechnológia, infrastruktúra. Az ezekre történt utalásból a következőket emeljük ki:

1. Környezetünk állapotával, védelmével szervesen összefügg a gazdaságos anyag- és energiafelhasználást elősegítő technológiák fejlesztése. Célunk ezen a területen az anyag- és energiafelhasználás hatásfokának javítása, a hulladék-csökkentő technológiák kidolgozása és elterjesztése, a hulladékanyagok minél teljesebb és gazdaságosabb hasznosítása.

Mint ismert, hazánkban a fajlagos anyagfelhasználás 15—20%-kal, sőt egyes adatok szerint még ennél is nagyobb mértékben magasabb, mint a fejlett ipari országok átlagában. A gazdaságosabb anyagfelhasználás csökkentené importunkat, és meghosszabbítaná meglevő készleteink hasznosításának időtartamát. A hulladékszegény technológiák elterjesztese pedig zárttá teszi az adott rendszert és kevésbé terhelné hulladékkal a környezetet.

2. A huszadik század utolsó harmadát nemcsak a mélyebb természeti erők felszabadítása, hanem egyre inkább az információfeldolgozás magasabb szintje jellemzi. Ez indokolja, hogy műszaki fejlesztési politikánkban második csomópontként kezeljük az elektronizálás széles körű elterjesztését, a mikroelektronikai technológiák fejlesztését is.

Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az elektronizálás, pontosabban az információtechnika a természeti erőforrásokkal és a környezettel való „nagyüzemi” gazdálkodás nélkülözhetetlen eszközrendszerét adja kezünkbe, mutatott rá az előadó, majd ennek érzékeltetésére egyik példaként a Balaton-térség komplex környezetvédelmi figyelő, adattároló és adatszolgáltató rendszerét említette meg, melynek létrehozása az elmúlt években kezdődött meg.

A különböző megfigyelő, mérő-, ellenőrző, ún monitoring rendszerek segítségével időben és térben összehangolt

adatokat kapunk: a) a környezet állapotának felméréséhez; b) a szennyező, zavaró források feltárásához; c) a környezetvédelmi kutatásokhoz; d) a végrehajtott beavatkozások hatásainak ellenőrzéséhez. A kialakított adatbank a vízrajzi, települési, mezőgazdasági és légköri alrendszerekben számszerűsítve tárolja a mért adatokat,

3. Élenjáró hazai kutatási eredményeink bázisán a műszaki-fejlesztés harmadik fő iránya a biotechnológiák fejlesztése és alkalmazása; az eddig nem hasznosított biológiai eljárások elterjesztése a mezőgazdaságban és az iparban. A biotechnológia — ahogy azt a szakemberek nagy része ma már elfogadja — tulajdonképpen a biokémia, a mikrobiológia és a műszaki tudományok olyan integrált alkalmazása, amelynek célja a mikroorganizmusok, a tenyésztett növényi sejtek, vagy azok valamely részének technológiai felhasználósa.

Jelenleg a növénytermesztés területén realizálhatónak tűnik a sejt- és szövettenyésztés módszere, amely részben tömeges elszaporításra alkalmas, részben pedig vírusmentesítési programok végrehajtására szolgál.

Környezetvédelmi szempontból, a kemizálásnál gyümölcsözőbbnek tűnnek pl. a növényi produkció növeléséhez kifejleszthető hozamfokozók, regulátorok és hormális készítmények.

A környezetvédelem területén főként a szennyvíztisztítás, a komposztkészítés, illetve a biogáz-termelés jöhet számításba. Mindegyik esetben mikrobiológiai folyamatokról van szó. A technológiai folyamatok szabályozásával befolyásolható a mikroorganizmusok tevékenysége, ami a szennyvíz tisztítási fokának vagy a komposztok érlelési sebességének növelésével jár együtt.

4. Végül, de nem utolsósorban a magyar műszaki fejlesztési politika negyedik kulcskérdésének, az infrastruktúra fejlesztését tartjuk — hangsúlyozta az előadó. Ma már vitathatatlan tény; a csúcstechnológiák — a „környezetbarát" technológiák — behatolása és elterjedése meghatározó módon összefügg az infrastruktúra állapotával. Itt az ideje, hogy a korábbi, a kissé „tűzoltópolitikától" a kezdeményező fejlesztés irányába induljunk el.

Ésszerű hulladék-hasznosítás

A plenáris ülés következő előadója dr. Tamás Ferenc, a Veszprémi Vegyipari Egyetem tanára volt, aki a ma oly sok gondot jelentő hulladékproblémával kapcsolatban vetett fel néhány értékes gondolatot. Előadásában többek között a következőkre utalt:

Az erőforrásokat két csoportba szokták osztani: az újratermelődő és a fogyó erőforrások csoportjára. Az első csoportba tartozik a víz, a talaj, a biomassza, a napenergia. Ezek örökös körforgásban vannak, bár az emberi tevékenység következtében romlik minőségük. A második csoportba tartozó erőforrások: a fosszilis tüzelőanyagok, a fémek, az ásványtermékek stb. nem újulnak meg. Egy darabig — igaz, hogy fokozódó ráfordítások árán — új meg új lelőhelyeket lehet feltárni, kiaknázni, de egy valami biztos: készleteink végesek.

24