Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 2. szám
A japáni öntözések története és néhány tapasztalata (II.) 4. Modern kor a II. világháborúig A Meidzsi restaurációval együtt járó zavarok és társadalmi nyugtalanság rendezésére Tokyo város munkanélkülijeit letelepítették Koganeharába, Csiba Prefektorátusba, ahol volt művelésbe vonható föld. 1880 és 90 között nagyszabású mezőgazdasági fejlesztési beruházások és intézkedések történtek. Az ekkor folytatott építkezések egyik példája az Azumi öntözőrendszer volt, amely 1879-ben kezdődött kormányprogram kiemelkedő eredménye volt. Egy holland mérnök tervezte. Ez volt az első olyan öntözőrendszer, amikor a felhasználandó víz mennyiségét előzetes számításokkal tervezték. Ennek kapcsán egy sor nyugati technikát (cementet, dinamitot stb.) és technológiát (a feneket megerősítették, csöveket használtak, gőzgéppel szivattyúztak stb.) alkalmaztak ilyen méretekben és komplexen Japánban először. A magántőkére épülő mezőgazdasági föld- és vízhasználat energikusan fejlődött és az említett nyugati technológiát széles körben terjesztették. A vízhasználat fejlődésében sajátos problémát okoztak a hordalékkúpok, amelyeken a vízbeszerzés a lehető legingadozóbb. Nagy volt a veszélye annak, hogy az ilyen területeken a gátak áradáskor összeomlanak. 1889-ben föld-újraelosztást hajtottak végre. 1890-ben pedig olyan területrendezést, amélyben már európai módszereket is alkalmaztak. Bevezették a lóval szántást, s a Meidzsi-korszakra oly jellemző kisgazdaságok technológiáját trágyázással és egyéb növénytermesztési eszközökkel egészítették ki. 1899-ben lépett életbe a Szántóföld Újraelosztási Törvény. Eszerint a földtulajdonosoknak joga volt együttműködni a föld kicserélésében és telkesítésében, valamint az utak, csatornák és védőgátak építésében, illetve lebontásában. 1905-ben, majd 1909-ben ismét módosították az 1899-es törvényt, ettől kezdve a területfejlesztési tervek megvalósításához csak a földesuraik felének beleegyezésére volt szükség. 1905-től kezdve képeztek vízmérnököket és csatornázási szakembereket. 1914-ben a törvényt kiegészítették a tengerfeltöltéssel és tófeltöltéssel kapcsolatos jogok és kötelességek szabályozásával. Ebben a korszakban jelentős állami segítséggel és irányítással Japán számos kerületében fontos öntözésfejlesztési programokat dolgoztak ki. Ezek támogatására pénzügyi forrásokat és alapítványokat létesítettek. Az első világháború nagy rizsszükséglet-növekedéssel járt. 1908-ban egy harmincéves tervet készítettek Japán élelmiszer önellátásának kialakítására. 1919-ben életbe lépett a Földvisszanyerés Elősegítésének Törvénye. Ezt 1941- ben eltörölték, és helyette hozták a Mezőgazdasági Földfejlesztési Törvényt. A programok fő iránya eltolódott az újraelosztástól a földvisszanyerés irányába. Az első világháború kitörésekor minden ország arra törekedett, hogy önellátóvá legyen, legalább a fontosabb élelmiszerekből. A lakosság növekedésével az egy főre jutó földterület csökkent. Ezért 1918-ban a kormány felmérette a bevonható potenciális földterületeket és mintegy 1 445 000 hektár föld visszanyerését irányozta elő. Ennek egyik fő formája volt az 5 hektárnál nagyobb kikapcsolt területek visszanyerése, tenger- és tófelületek feltöltésével. Rizsföldek kialakítása a földhasználat kategóriájának megváltoztatásával járt. E törvény 1919-es életbe léptetése után a földrekultivációs tervek 136 103 hektárra készültek el. Ebből 80 000 hektár volt a rizsföld és 47 203 hektár a szántóföld. A rizsföldek kb. 70%-át tették ki az összes visszanyert földnek. A törvény életbeléptetésétől 1934-ig a programok száma elérte az évi 300— 500-at. Ezt az időszakot a földvisszanyerés aranykorának nevezik. 1935-től az ilyen területi programok száma fokozatosan csökkent. 1939—40-ben már csak kb. 60 helyen működött ilyen program. 1925-ben megközelítőleg 6,1 millió hektár megművelhető föld volt Japánban. öntözést ebben az időszakban elsősorban a rizsföldeken alkalmaztak. A szántóföldön ez szinte ismeretlen volt. 1924-ben a rizsföldek 65%-át öntözték folyóvízzel, 21%-át tárolókból és 14%-át kutakból, tavakból, mocsarakból stb. Az összes rizsterület 60%-án egyszer arattak, 19,5%-án az öntözés és csatornázási feltételek miatt nem volt lehetőség kétszeri aratásra. Ebből a 19,5%-ból 4,4% vízhiányban szenvedett, 11,1% pedig a rossz vízlevezető hálózat miatt ment tönkre. Az öntözési és Lecsapolási Főcsatornák rekonstrukciójára (modernizációjára) 1923-ban külön szubvenciórendszert alakítottak ki. Ez lehetővé tette a kormány számára, hogy a programok költségeinek mintegy felét térítse. Az eredeti tervek szerint 200 ezer hektárnyi területet kellett megjavítani 20 év alatt. Ez az alapítvány csak 500 hektáros, vagy azon felüli összefüggő földterületekre vonatkozott. Elsősorban olyan programokra irányult, amelyek a már meglevő vízgazdálkodási rendszereket javították. Az alapítvány elsősorban rekonstrukcióra és mai szóval kifejezve rehabilitációra és modernizációra irányult. Az 1923-as fontosabb programok kezdetétől a második világháború végéig 759 000 hektár területen végeztek ilyen munkálatokat. E földterület 66,7%-án az öntözést és 25,6%-án a vízrendezést (drainaga), 7,7%-án pedig mindkettőt fejlesztették. Amint e számok érzékeltetik, a fő hangsúlyt az öntözésre fektették. A vízrendezési programok legtöbbje szivatytyútelepek létesítésére irányult, amelyek a lecsapoló csatornák és folyók szabályozásakor keletkező belvíz eltávolítására szolgáltak. 1941-ben léptették életbe a Mezőgazdasági Földfej lesztési Törvényt. Ez a II. világháború okozta problémák megoldását célozta. Egy 10 éves tervet is tartalmazott, amelynek célja az élelmiszer önellátás megteremtése volt. Ez magában foglalta a melioráció, rekultiváció, öntözés stb. szabályozását is, és a korábbi törvényeket (Földvisszanyerési Törvény stb.) hatálytalanította. Megalakították a Mezőgazdasági Földfejlesztési Ügynökséget, amely egy félkormányzati (semi-governmental) hivatal volt. Olyan programcsoportokkal foglalkozott, amelyekben minden egyes program 50 hektárnál nagyobb területre készült, valamint olyanokkal, amelyek 3000 hektárnál nagyobb területre dolgoztak ki vízgazdálkodási terveket térségi meliorációra. 1949-ben a Meliorációs Törvény lépett életbe és így 1950-ben a Mezőgazdasági Fejlesztési Törvény érvényét vesztette. 5. A második világháborútól (1945—) napjainkig A második világháborút követően a munkaerőhiány és a termelőeszközök és anyagok hiánya a mezőgazdasági termelés csökkenéséhez és ezzel élelmiszerhiányhoz vezetett. A kormány ,,vissza a földhöz” politikát hirdetett és megreformálta a mezőgazdasági termelés rendszerét. Különösen a munkanélküliekre, elsősorban az elbocsátott katonákat vonták be. 1945 novemberében megalkották a Sürgős Földnyerési Végrehajtó Törvényt, amely végül is nem hozott túl sok eredményt. A sikertelenséghez nagyban hozzájárult, hogy nem hagytak elegendő időt előzetes kutatásokra és felmérésekre. A földvisszanyeréssel kapcsolatos adminisztrációt sürgősen át kellett alakítani, majd 1947-ben a Földvisszanyerési Programokat Végrehajtó Törvényt alkottak. E törvény elsősorban a meglevő gazdaságokra koncentrált, az új területek bevonása és fejlesztése helyett. Három év alatt (1945—48) 349 ezer ha földet „újítottak fel” és mintegy 168 ezer gazdaságot létesítettek, illetve szerveztek újjá. A háború utáni másik reform a mezőgazdasági földreform volt. Ez páratlan vállalkozás volt a maga nagyfokú pontosságával és jól szervezett ügyvitelével. 1946 és 1950 között maga az állam 1,93 millió ha földet vásárolt fél, és összesen 4 750 000 ha-t adtak kisgazdák tulajdonosi használatába. A japán mezőgazdaság-fejlesztő programok új rendszerközpontja, a „tulajdonos-kisgazda" rendszer, az állam nagyfokú részvételével alakult ki. Leküzdötték a háború utáni gazdasági zűrzavart és egy stabilabb időszak köszöntött 18
