Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 2. szám
Kovács Antal államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke: Vízgazdálkodásunk 40 éve Hazánk felszabadulásának 40. évfordulójára emlékezünk, az egész ország számvetést készít a gazdasági, politikai, társadalmi eredményeinkről, ezt tesszük mi is, amikor a vízgazdálkodást áttekintjük. A viszszatekintés, a számbavétel módot ad a jövő megalapozására, segítséget nyújtva az összefüggések feltárásához, a fejlődés tendenciáinak megállapításához. A Kárpát-medence természetföldrajzi adottságai meghatározzák a víz ellen és a vízért folytatott harcunkat. Az ország magas hegyekkel övezett, de túlnyomórészt síkvidéki jellegű, a folyók kisesésűek és nem mélyen beágyazottak. A szélsőséges klimatikus viszonyokból eredő időszakos vízbőség az ország jelentős részén okoz árvízveszélyt és időszakos belvízi elöntéseket. Gyakori a tenyészideji vízhiány, jellemző a ritka vízhálózat, a felszíni vízkészlet zömének külföldi eredete és szennyezettsége. Ugyanakkor az ország viszonylag bőséges és jó minőségű mélységi vízkészletekkel rendelkezik, melyek geotermikus energiája sem elhanyagolható. A változékony éghajlat, a talaj- és a domborzati adottságok a felszíni lefolyás eloszlásának jelentős tér- és időbeli ingadozását eredményezik. Az ország teljes felszíni vízkészletének 96%-a a szomszédos országokból érkezik hazánk területére. A felszíni vízkészlet területi eloszlása kedvezőtlen, 90%-a a vízrendszer három nagy folyójának, a Dunának, a Drávának és a Tiszának a medrében összpontosul. Az összes érkező vízkészletből a Tiszá- 1a és mellékfolyóira csak 23% jut, ugyanakkor az ország művelt területének 47%-a fekszik ebben a térségben. A magyarországi vízgazdálkodás egyik nagy problémája, hogy a vízszükséglet zöme a Tisza völgyében jelentkezik, ezzel szemben a mértékadó augusztusi időszakban e térség hasznosítható vízkészlete mindössze egyhatoda az ország felszíni vízkészletének. Az ország földrajzi helyzetéből, természeti körülményeiből és gazdasági viszonyaiból következik, hogy a víznek mind társadalmi, mind gazdasági szempontból nagy a jelentősége. A múlt századi nagyszabású árvízmentesítési, folyószabályozási és belvízrendezési munkák több millió hektár területet tettek művelhetővé és ezzel egész országrészek gazdasági fejlődését alapozták meg. Természetes, hogy ezek a munkák főként a vizek lefolyásának gyorsítására és a vízkárok részleges elhárítására korlátozódtak. A vízhasznosítás fejlődése sokkal lassúbb volt a vízkárelhárításnál. A városok vízellátása csak a XIX. század második felében indult meg, és az ország felszabadulásakor is alig érte el a vezetékes vízellátás a lakosság negyedét. Az öntözés a XX. század derekáig alig 16 ezer ha-t tett ki. A lassú fejlődés oka a feudális társadalmi rendszer maradványai mellett a két világháború. A mai értelemben vett egységes korszerű vízgazdálkodás hazánkban a felszabadulás után, az új szocialista társadalmi és gazdasági rend körülményei között alakult ki. A felszabadulás után, a szocialista termelési és tulajdonviszonyok keretében lehetővé vált a vizek társadalmi tulajdonná nyilvánítása, a vízügyek államosítása, a tervgazdálkodás kiterjesztése a vízügyekre, a vízkészletekre. A felszabadulás óta bekövetkezett fejlődést jól jellemzi, hogy a víztározók hasznos térfogata hatszorosára, a közműves vízellátásban részesülő lakosság aránya nyolcszorosára, az öntözött terület pedig húszszorosára növekedett. A tavaszi belvizek levezetési ideje felére csökkent és erőteljesen fejlődött az árvízvédelem felkészültsége és szervezettsége. Fejlődött a nagy térségek vízviszonyainak átfogó szabályozása a víztározók, vízlépcsők, a folyókat összekötő mesterséges csatornahálózatok, vízátvezetések összefüggő rendszereinek megépítése révén. 1964-ben az Országgyűlés megalkotta az új Vízügyi Törvényt. Elkészült az Országos Vízgazdálkodási Keretterv. A vízgazdálkodás 1979-ben önálló népgazdasági ággá vált. Ennek keretében a megújult magyar vízgazdálkodás tevékenysége kiterjed a társadalom és a víz kapcsolatának átfogó szabályozására, gondoskodik a vizek kutatásáról, feltárásáról, termeléséről és elosztásáról, a vízkészlet és a vízszükséglet közötti egyensúly létrehozásáról, a vízkészlet tervszerű hasznosításáról, mennyiségi és minőségi védelméről, a vizek lefolyásának szabályozásáról, kártételei elleni védekezésről. A népgazdaság szerkezetében négy évtized alatt végbement változásokkal összhangban megváltoztak a vízgazdálkodási ágazat belső arányai. A vízgazdálkodás kilépett korábbi szűkebb — csak a mezőgazdasági jellegű vízimunkára és az árvizek elhárítására korlátozott — kereteiből és túlsúlyba jutott a lakosság és az ipar vízellátása. Az extenzív vízellátási fejlesztés után a mennyiségi fejlesztés dinamikája megmaradt ugyan, de fokozott mértékben erősödnek a minőségi jegyek. A gazdasági, társadalmi, politikai fejlődés maga után vonta, hogy a lakosság, az ipar, a mezőgazdaság érzékenyebb lett a zavartalan vízellátás, a vízszennyezés, a vízkárok iránt. A társadalom elvárja, hogy igényeit a vízgazdálkodás nagyobb biztonsággal, a vízhasznosítást nagyobb gazdaságossággal, főképp a természeti és környezeti értékek megőrzésével elégítse ki. Tudatossá vált az a felismerés, hogy a víznek az ország természeti erőforrásai sorában kiemelkedő, s egyre növekvő jelentősége van, mert a vízkitermelés, víztisztítás, vízvezetés költsége is emelkedik és a vízkészletek sem korlátozottak. Gazdasági követelmény tehát, hogy a vízgazdálkodás tevékenységének középpontjába a víztakarékosság és vízminőség-védelem kerüljön. A takarékos vízgazdálkodás alapja a tervszerű vízkészlet-gazdálkodás, amelyhez széles körű információs adatgyűj» 1960 után a földmunkák gépesítésével nagyarányú gátépitési munkák kezdődtek
