Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 7. szám
Odabenn, a Sárköz mélyén ... csak 15 magasabban fekvő lakóházunk maradt meg. Mégsem vett emberéletet tőlünk a Duna. Előre megszerveztük a mentést, a családok elhelyezését, az állatok biztonságba helyezését. Tutajokat építettünk, azon közlekedtünk. Dehát az élelem nagyon hiányzott. És teljesen magunkra voltunk hagyatva. Átellenben a tolnaiaknak volt csónakjuk, volt ennivalójuk, de nem volt szívük. Ránk se néztek, mi történik velünk. A vármegye sem törődött a víz fogságába került háromezer bogyiszlóival. Egyetlen község akadt, amely gondolt ránk. egyetlenegy. Élelmet hoztak és emberi szót. Hadd mondjam most is tisztelettel annak a falunak a nevét. Tengelic. — A víz visszahúzódása után, ahogy megszikkadt a föld, telefonáltam Fitt■ler Bélának, jönnének ki hozzánk, tűznék ki az építendő körgát alapterületét. Hogy soha többé ne kerülőn ilyen helyzetbe Bogyiszló. A Társulat igazgatója egyetlen mondattal válaszolt: „Nincsen pénz!" Mekkora összeggel lenne működőképes a Társulat?" „ötszázezer pengővel.” désznek: az istállópadláson elrejtett ladikot hozzák le, tegyék vízre . . . — Délután fél hat-hat körül megérkeztek a gátőrök. „Tudnak titkot tartani?" — kérdeztem tőlük. „Tudunk!" Előadtam a tervemet. Sötétedés után a zsiliphíd alá rakott aknákat le kell szerelni, a hídhoz vezető villany vezetéket el kell vágni. Budai József utász volt, ő leszerelheti az aknákat. Ha vállalja ... Vállalta. A gógai gátőr is a tenyerembe csapott. Sajnos a nevét már elfeledtem, de a szakaszmérnökségen bizonyára ismerik őt... „Fejenként 1000 pengő jutalom! A hidat meg kell menteni!" A két gátőr elment. Sötétedés után visszajöttek, jelentették, hogy a megbízatást végrehajtották. — Másnap hajnalban a visszavonuló utászok hiába akartak robbantani. Arra, hogy új aknákat rakjanak le, vagy a tettesek után nyomozzanak, már nem volt idejük... Egy percig sem kétséges, hogy nem sokat teketóriáztak volna velünk. Főbe lőnek mindhármunkat. Dehát túl gyorsan jöttek a szovjetek .. . Fittler Bélával, a Társulat igazgatójával közöltem, hogy a zsiliphíd életben maradt. Két derék ember — az élete kockáztatásával — megmentette. A neveket nem mondtam meg — háborús időben jobb az óvatosság —, de azt megkérdeztem: hajlandó-e a Társulat kifizetni a kétezer pengő jutalmat. Amit én előre megajánlottam. Fitt'ler Béla semmit sem kérdezett. Csak bólintott. A jutalom jár, a Társulat természetesen fizet... — Mennyit érhetett az a zsiliphíd, Józsi bácsi? — Túl az eszmei értéken, hogy nekünk bogyiszlóiaknak a kijárást jelentette a vizek gyűrűjéből, nem játékszernek épült. 1937-ben egymillió 650 ezer pengőbe került az építése. — Soha, senkinél nem jelentkeztek, hogy „ezt a hidat mi hoztuk vissza a halálból?” — Soha. Miért? — Kisebb tettekből is babérkoszorúk fonódtak ... — Mi akkor felelősek voltunk sokszáz emberért. Ez számított. A megpróbáltatások nem értek véget a hadak elvonulásával. Erről így beszél Gyöke József: — 1945 januárjában megemelkedett a Duna szintje. A jégtáblák egymásra torlódtak... Február 14-én „Karaszifoknál” átszakadt a gát. Bogyiszló végveszélybe került. A víz mindent elöntött, Tolna megyében, a Duna partján Gyöke József még ma is indulatba jön. Védelem, gát nélkül marad a falujuk? Ebbe nem nyugodhattak bele! — Bogyiszlóé volt az ország legmodernebb paprikamalma: összehívtam a Bogyiszló és Vidéke Paprikamalom Szövetkezet igazgatóságát, és megszavaztattam 500 ezer pengő kölcsönt az Armentesítő Társulat javára. Hozzákezdhettünk a gátépítéshez ... Kása Csaba
