Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 6. szám
A termőtalaj védelme Környezetvédelmi tennivalóink sorában rendkívül fontos helyet foglal el termőtalajaink védelme. Ez érthető, mivel a termőföld, a talaj az élővilág primér tápanyagforrása és Így az élővilág energiaszükségletének is alapvető bázisa. A talaj ezen funkciója semmi mással nem pótolható. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a talaj mind fizikai, mind kémiai, mind pedig biológiai értelemben az élővilág bölcsője, ezért nagy figyelmet kell fordítanunk termőképességének károsodás nélküli megóvására, sőt növelésére, hő- és vízforgalmának optimális szabályozására. A hazai természeti erőforrások között megkülönböztetett jelentőségűek a talajkészletek. Ezt meggyőzően igazolja az a tény, hogy Magyarországon jelenleg 0,51 hektár művelt földterület jut egy lakosra s ezzel elsők között vagyunk Európában. A talajok termékenységének megőrzése és fokozása folyamatos „karbantartást” és megismételt „rekonstrukciót" igényel, mely egyúttal aktív környezetvédelmet is jelent. A mezőgazdasági termelésnek a táj arculatában való megjelenése különböző módon és különböző mértékben hat a talajra. Mivel pedig a talaj tulajdonságai visszahatnak a növénytermesztésre ugyanúgy, mint az állattenyésztésre, a kölcsönhatás révén a környezeti károsodás veszélye még fokozódik. A természetes növénytakaró megváltoztatása és a szántóföldi növénytermesztés már önmagában is módosítja a talajt, mely változás lehet kedvező, de lehet hátrányos is a talajtulajdonságokra és ezen keresztül a talajtermelékenységre. A növénytermesztés, a talajművelés nemcsak a talajt változtatja meg, hanem a táj vízgazdálkodását is módosítja, hatva a víz mennyiségére és minőségére. A környezetvédelemnek a mezőgazdaság területén tehát számolni kell olyan változásokkal is, melyek egy táj vízgazdálkodásában állnak be és amelyek a talajjal, valamint a talajon való gazdálkodásnak a következményei. A víz és a talaj közötti kölcsönhatás a táj, a természeti környezet képét jelentős mértékben megváltoztathatja, ha a mezőgazdasági termelést nem kellő előrelátással és szakszerűséggel végezzük. A talaj használatánál a vegyi eszközök alkalmazásával, az élő szervezetek természetes arányának — termelő, akkumuláló, lebontó — civilizációs változtatásánál figyelemmel kell lenni arra, hogy a talajhasználat módja a szenynyezés kiküszöbölésének természetes eszközeit ne zavarja, a humusz képződését és halmozódását pedig elősegítse. A minőségileg károsodott talaj nem képes azt a funkciót ellátni, amelyet az adott ökorendszer megkíván. Alig becsülhető ma még fel, hogy a talajhasználat újabb módszerei, a talaj természetes regenerációs és biztonsági mechanizmusainak a gyengítésével milyen károsítást okozhatnak. A talajok humusz- és egyéb szerves anyagának csökkenése rendkívül hatékony biztonsági tényezőben szegényíti a talajt, mind szerkezetét, mind tápanyagszolgáltató képességét illetően. A szerkezeti, ill. humusz-regeneráció pedig rendkívül időigényes folyamat. Az eddigi számítások szerint — természetes körülmények között — a humusz 1%-os gyarapításához mintegy 200 év szükséges. A termőtalaj szerkezetét, minőségét, vastagságát pusztítja, veszélyezteti egyfelől maga a természet, másfelől a szakszerűtlen művelés és felhasználás. Ennek következtében a talaj védelemre szorul — a természeti erők okozta károsodások ellen, — a termelési technológiák káros hatásaival szemben, — a művi környezet ártalmai ellen. A természeti erők okozta károsodások A természeti erők károsító hatásának okai különbözőek, tevékenységük rendszerint kombinálódik éghajlati, hidrológiai és biológiai jellegű hatásokkal. A természeti eredetű károsodások között a víz- és szélerózió a legjelentősebb. A művelés alá nem vont területeken a kevésbé káros, ún. normális geológiai erózió megy végbe, ahol a természet az erodált területeket viszonylag gyorsan újra beborítja növényzettel. Gyorsított erózió jön létre, ha a növénytakarót mezőgazdasági vagy erdészeti termeléssel, bányászattal károsítják, amelynek során a talaj egészen a tájképző kőzetig erodálódik. A vízerózió A hegy -és dombvidék erdőinek letárolása, valamint az ilyen jellegű tájakon alkalmazott helytelen talajmüvelés következtében rendkívül jelentősek a vízerózió által okozott károk. Az ország mezőgazdasági területeiről a víz — lehulló csapadék formájában — 150 millió tonna (100 millió m3) termőtalajt hord le évenként. Ez nemcsak az erodálódó felületről hiányzik, hanem az elsodródott talaj, a műtrágyák és peszticidek felhalmozódásával a lerakódás helyén is károsít. A kettős mezőgazdasági kárhoz még a befogadók — álló- és folyóvizek — minőségi károsodása is hozzájárul, nem beszélve a lefolyás növekedésével együttjáró termelési és vízháztartási károkról. Az eróziós talajpusztulás veszélyét jól érzékelteti az az adat, mely szerint az ország mezőgazdasági területének mintegy 45%-a, összesen 41 400 km2 fekszik lejtős területen. Ebből: 24% nagymértékben erodált, 39% közepesen erodált, 37% kismértékben erodált. A talajpusztulás az ország egész területén átlagosan mintegy évi 40 tonna/ha. Átlagos humusztartalommal számítva (1,5—2%) évente 1,7 millió tonna a humuszveszteségünk. Az eróziós veszélyeztetettség foka és a megművelés nehézsége szempontjából megkülönböztethetünk teljes értékű szántóföldet 7—12°-ig terjedő lejtésszöggel, amely teljes egészében művelhető géppel és a 15—17°-os lejtésszögű védett szántóföldet, ahol a szokásos gépi művelés már korlátozott és különleges, lejtőre szerkesztett gépekkel, esetleg fogatos munkával kell helyettesíteni. A mezőgazdasági talajok nem szántható részeihez azokat a területeket soroljuk, amelyek feltétenül tartós gyeptakaró védelmet kívánnak. Ezek elsősorban a mélyebben fekvő folyómenti rétek, 5°-ig terjedő mérsékelt lejtéssel — kivételes esetekben 8°-ig, de árvizektől és magas talajvízállástól veszélyeztetettek; ide tartoznak továbbá a keskeny és mély völgyteknőben levő szakadékos rétek, valamint a 12—25°-os lejtőkön levő, nagyon keskeny talajrétegű legelők. Az erózió elleni küzdelem legfontosabb eszköze a művelési ágak helyes megválasztása. Ehhez a következő szempontokat kell érvényesíteni: — az eróziónak kitett területet állandóan növényzetnek, erdőnek vagy gyeptakarónak kell borítania, — a talajmüvelés csak a rétegvonalakkal párhuzamosan történhet, — a csapadékvíz elfolyását mérsékelni kell gyepesített sáncokkal, cserjepásztákkal, erdősávokkal. Talajvédelmi szempontból figyelemmel kell kísérni az egyes növények erózió-ellenállóságát. Legkevésbé védik a talajt a vízlemosástól a kapások és a gabonafélék, ezzel ellentétben legjobban a szálas takarmányok. A többi növény jobban vagy kevésbé védi a talajt a tenyészidőszak hossza, a levélfelületük sűrűsége, a gyökérrendszer sajátsága, a talaj szerves anyaggal való gazdagítás foka stb. szerint. Hegyvidéki vízválasztókon, meredek lejtésű kopár hegyoldalakon a védőerdősítés a legmegfelelőbb módszer, mivel a megfelelően telepített és kezelt erdőnek igen jó talajvédelmi, vízgazdálkodási és erózió elleni hatása van. Az erdősítés talajvédelmi funkciója teljes mértékben természetesen csak akkor hatásos, ha a növényi takaró optimális sűrűségű és az erdei talaj humuszban gazdag és azt vastag avarréteg borítja. Külön figyelmet érdemel a fafajok megválasztása is. A legújabb ismeretek szerint a talajerózió-ellenállóságát növelik a kémiai anyagok is. Ezek az anyagok elősegítik a talajrészecskék aggregálódását és ezzel javul a talaj szerkezete. A szélerózió A termőtalajokban jelentős károkat okozhat a szélerózió is. A talaj erózióval szembeni ellenállóképessége a talajféleség jellege, humusztartalma, növényi borítottsága szerint különböző. A kiszáradt, porszerű anyagok (homokos talaj) könnyen erodálódnak. Hazánk-22
