Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 6. szám
A Balaton (Donáth Gyula grafikája) — Korszerű alkunak tetszi... — Korszerű, az igaz. De múlt évben még nem mondom, hogy becsületes. A téesz-elnök a tréfát járatta velem. Kivette volna alólam a malmot. Б1 akarta perelni tőlem a tavat. És ha a tó az övé, rá teheti a kezét a malomra is. No de ma már nincs itt az az elnök. Nincs már az élők között sem. Ne szóljunk hát róla rossz szóval ... A tavat különben bérbe adtam a téesznek. Terményért. Évi tíz mázsa kukoricáért és tíz mázsa búzáért. A gabonát ledarálom — elviszik kásának. Az állattartásról errefelé még nem mondtak le. Ellensége — lám — akadt még Peti Antalnak is. Pedig ő soha senkit, gondolatban sem bántott meg. Tolvaj is akad a háza táján, pedig ő soha senkit két fillérrel meg nem károsított. Idén is lelopták a virágot a nagy hársfájáról. Lelopták, eladták a Herbáriának. A szerszámos kamráját feltörték, ellopták a fűrészét, a fejszéjét. — Barátja akad-e, Toncsi bácsi? — Hogyne akadna! A nemesdédi állatorvos, meg a nemesdédi tanácselnök. Ezt az elnököt, ezt az Egri Bélát még gyerekkorából ismerem! Értelmes fiú volt, tiszta szemű, okos gyerek. Sokszor ülünk vele itt, a hársfa alatt, a malomkő asztalnál. Beszélgetünk. Életről, halálról, világról. Béla még verset is írt a malomtóról. Ez a címe: „A varászlói Peti-tó". Mint májusban, most is langyos este volt a tó tükrén az ég minden csillaga és a sarlóforma sápadt arcú Hold táncot járt, ringott, akár a Föld maga. Partmentén millió apró buborék fürgén pattant a zizegő fűre föl. Korántsem gondoltam akkor persze még: szél poroszkál, visszahull a cseppözön. A kicsiny szigetnél ponty csobbanása zavarta meg a parányi neszeket, vagy talán a berekfa ágacskája érintette az alig mozgó vizet. Ma már tudom az igaz történetet: egy meghalt gallyat a tó eltemetett. — Édesapám esténként kijárt a szőlőbe, hegedülni, furulyálni. Mi verseket olvasgatunk. És a madarak zenéjét hallgatjuk. Csak hát az a baj, hogy egyre halkabb ez a zenekar. Eltűnnek a madaraink, nem vigyázunk rájuk . . . Már itt, ebben a világvégi zúgban is hallgat a fülemile . . . Pedig ha a madarak hallgatnak, meghalnak az erdők és a vizek is . . . A varászlói Peti-tó valóban megérdemli, hogy verset írjanak róla. Megérdemli már csak azért is, mert példázattal szolgál. Példázza először is egy öregember hűséges kitartását, amellyel megóvta a pusztulástól a vizet. Ha másokon múlik, már nyoma sincs ennek a tónak. Eltemette volna az iszap. Feltöltötték volna varászlóiak. De Peti Antal nem engedett az enyészetnek. Amíg bírta, a maga erejéből tisztította a tavat, még halakat is telepített bele. (Igaz, akadtak tolvajok akkoriban is, haltolvajok, orvhalászok: kivették a tóból a pontyot, a busát.) Amikor aztán fogyott az öreg molnár ereje, rábízta a tavat a tanácsra. A szülőföldhöz ragaszkodó közösségi érzésre. És a két falu gondozásába vette Peti Antal örökségét. Partrendezés, mederkotrás, a tó közepén a kicsiny sziget megszépítése. Még függőhidat is építettek a part és a szigetecske között... Kása Csaba Fából faragott szerkezet 20
