Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 6. szám
Az öreg molnár semmittevésre késztették őket. Peti Antalt nem érhette ilyen meglepetés. Nem azért, mintha a Somogy megyei Határárok tavasztól őszig öntené a vizet. Egyáltalán nem, hiszen még a patak nagyságrendjét sem üti meg. A közeli berkekből a Dráváig lenyúló erdőkből csordogál össze a Határárok vize, ezernyi kisded ágban, erecskében. Ezeket a kószáló, csavargó ereket gyűjtötte össze a mindenkori varászlói vízimolnár. A régiek nyomdokában lépegetett Peti Antal is, ezért van töltéssel kerített víztárolója, annyi tartalék vízzel, hogy három falu is őröltethetne a malomban, így éltek, így ügyeskedtek a régi mesterek is, ésszel, előrelátással, így élt Peti Antal közvetlen elődje, az édesapja is. Ha nem így élnek, éhkoppra jutottak volna. — Megihatnám a bort... — mondja Toncsi bácsi. Vagyis van víz most is a varászlói malomtóban. Megforgathatná a kereket, őrölni lehetne vele. Ha akadnának még, akik itt őröltetnék a búzájukat. . . Innen nézvést hát nyugodtan borozgathatna a varászlói molnár. De jobbára mégiscsak kútvizet iszik. S legföljebb napi fél pohár rizlinget. Mert hát ne feledjük: 94 esztendő nyomja Peti Antal vállát, s aki idáig tántorgás nélkül járta az örvényt, megtanulta azt is, hogyan vigyázzon az ember a lépteire. Kilencven fölött például módjával parolázzon a nedűvel. Mert ami hetven vagy nyolcvan esztendő között még meg nem billenti az ember fiát, ilyen korban már több kárt tesz, mint hasznot. ügyelni kell — különben — az étkezésre is. — Van aki föld alá issza magát — véli Peti Antal. — Másokat a gyomruk húzza lefelé, a mélybe ... Engem is már a föld nyomna, régen, ha eszemiszom, nyakló nélkül, mint sokan. Már a nevemet is elfeledték voJna! — Mit eszik, mit iszik Toncsi bácsi? — Húsból csak csirkét, azt is ritkán. Paradicsomot, paprikát, sóskát, spenótot. Télen savanyú káposztát. Reggelire, vacsorára bodza és hársfateát. Hasznos étrend, s a nyugdíjat is kíméli .. . — Kímélni kell? — Malmot abból nem építenék .. . De még ezt az öreg szerkezetet sem gondozhatnám belőle . . . Magam vagyok, ezért csak elboldogulok. Kicsit még félre is rakosgatok. Annyit, hogy utazhassam, ha igen rám tör az utazhatnék . . . — Merre járt mostanában Toncsi bácsi? — Ha az országot nézzük, vagyis hát Dunántúlt, minden héten elmegyek Zalakarosra. Fürdőzni. Ide a faluba nem jön vonat, a kanizsai busz sem jön ide. De négy kilométerre esik Pattól, onnan már van buszom Kanizsára. Odáig még elgyalogolok, hál’lstennek. S vissza is onnan, estefelé. — S ha a külföldöt nézzük? — Jártam én Jugoszláviában, aztán Erdélyben, no és az Al-Dunán. Orsóvá, Turnu-Szeverin. Láttam a Vaskaput... Látni akartam mégegyszer. Ott vigyáztam a határt katona koromban. Kilencszáztizennyolcban. — Hova menne el szívesen? — El is megyek, gondolom még ezidén, ősszel. Egyiptomba, a nap hazájába! Tudja, ide én mindig vágytam. A fény a napsütés embere vagyok én. Azt mondom, ha van isten, akkor az nem más, mint a Nap! Az ősz végét, a telet nem szeretem. Csak a nap süssön ! Az az élet! — Az utazást hogyan tervezi? — Társasát! Bemegyek egyik nap Kanizsára, az IBUSZ-nál befizetek. — Az ilyen útnak ára van... — Nem vonom el a malomtól! Nem kérek! Ha a nyugdíjból gondoznám, reparálnám, a zalakarosi buszra sem futná. Szerencsére a megyei tanács, a somogyi, megemlékezik rólam. Havonta elküldi a háromezer forintot. Mert műemlékké ütötték a malmot, s megbíztak a karbantartásával. Meszeltetek, vakoltatok, felrakatom a lecsúszott cserepeket. Két esztendeje vízikereket is faragtam. Tölgyfából, ahogy rendje van. — Ha én jól emlékezem, ezt a malmot Toncsi bácsi édesapja vásárolta... — Ő bizony, lassan száz esztendeje. Pontosabban 1889-ben. Háromezer forintba került akkor ez a malom, no és hozzá a molnárlakás, a kert, a szőlő, meg a tó. Háromezer forintot számolt le érte az édesapám. Mivel akkoriban is a forint járta. Dehát már százötven esztendős volt a malom. Amikor édesapám megvette . . . — És működik ma is ... — Hogyne működne. Fából faragtunk ebben mindent, minden fogaskereket, csavart, minden alkatrészt. Működnie kell, mert úgy faragták ki, hogy működjön. — Csak hát manapság már nem őröltetnek . . . — Azért forognak a lapátok! Felhúzzuk a zsilipet! Nem azért, mintha őrölnénk — áramot ad a malom . . . — Áramot? — Villanyenergiát. A téesz megalkudott velem, s áramfejlesztőt tett a malomba. A malomház 19
