Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 5. szám
Belvízvédekezés Debrecen környékén az 1950-es években szetben, terepen töltöttük mindennapjainkat. A vízmesteri napidíj 5 és 7 pengő között mozgott, vagyis hát ezt a pénzt hozzátehettük a fizetéshez. — Azt mondja, hogy visszajött az iskoláról. Vissza, a Tiszántúlra ... —• Akkor már Debrecenbe jöttem vissza. Debreceni ilakos lettem . . . Gyerek- és kölyökkoromban azt én el nem hittem volna, hogy megszokhatom az Alföldet, a sík vidéket. Dehát, mint a példa bizonyítja, megszoktam. Itt élünk a feleségemmel immár négy és fél évtizede. Úgy van ez valahogy, hogy az ember otthona, hazája ott van, ahol a megélhetése. Az én kenyeremet itt sütötték, megbecsült ember voltam itt, s én is szerettem a szakmámat... A ház, a Kút utca is ideköt. — Ez a ház mikor s hogyan lett Tornóczky Jánosé? — Először ugye, mint fiatal házas, lakást béreltem. Aztán, a háború után Aszalós Sándortól — ő voílt itt Debrecenben a személyzetis — kaptunk egy lakást a Cserepes utcában. 1948-ban vettük meg a mostani házat, mint látja, szép, tágas otthon. Fölnevelhettük benne a három gyermeket, nem kellett egymáshoz préselődnünk. Különben öreg ház ez, jó, maszív falakkal, úgy tudom, egy bíró építette. És . .. történelmi helyen lakunk: a Kút utca vonalában húzódott régen a Sáncárok, itt velünk szemben emelkedtek a várost kerítő palánkok, itt nyílott a Péterfia kapuja . .. — A háború? Beleszólt-e az életébe? — Ha bele is szólt, jóval halkabban, mint másokéba. Szerencsém volt, fegyveres szolgálatra nem hívtak be. Talán elfeledkeztek rólam, talán szükség volt rám a Hajdú, Szabolcs és Szolnok megyei vízfolyások rendezésénél, a műtárgyak építésénél, az árvizeknél . .. — És hát, gondolom, szükség volt a vízmesterre a háború után is. — Sajnos! Nagy szükség volt! Itt is elpusztult, letarolt táj maradt a hadak után. A vízfolyások, a Kondoros, a Tocó, a halastói tápcsatorna tele volt aknával, lövedékkel. Segítettünk az aknamentesítőknek, irányitottam a közElőkészületek a mederfelméréshez és vízsebesség-méréshez a felső Duna-szakaszon az 1930-as években munkát. Felméréseket végeztem. Ránk várt a böszörményi Vidi-ér jókarba helyezése is. Sűrű idők voltak ... És hát később sem kellett unatkoznunk. Technikus lettem, részt vettem az öntözőtelepek, a hortobágyi halastavak építésében. A Keleti Főcsatornánál: töltésrendezés, övcsatorna-építés ... A Nyugati Főcsatorna építésénél az első perctől az utolsóig ott voltam. Megépítettük a folyási, a rejei szivattyútelepet, de építettünk szivattyútelepet a Hortobágy, a Berettyó mellett is. Nem hagyhatom el az árvizeket sem. Az 1954-es, és az 56-os dunait, az 1970-es tiszait. A családom hetekig-hónapokig nem látott. De az is kötelesség volt: ott lenni, ahol baj van. Ahol bajba jutottak vannak . . . A feleségem, a családom is megértette, hogy ennek így kell lennie ... — Ha már a családot említette: átvette-e valaki a vízügyes örökséget? — Átvette, Gyuri fiam. A szolnoki TRW főmérnöke, előtte esztendőkig szakaszmérnök. így illendő, hogy legyen folytatója a mi pályánknak. Egyébként örömmel mondhatom: élnek, megvannak még a bátyáim is. Mind a hárman. Ott élnek, ahol vízmesterként, vízügyi technikusként szolgáltak. István bátyám Nyíregyházán, Andor bátyám Budapesten, Márton bátyám Szegeden. István 82 éves, Andor 79, Márton 76. Hozzájuk képest én a 73 esztendőmmel ifjú vagyok. — Barátok? — Barátok és jó embereim, így mondanám. Kiemelem közülük Papp Ferencet, akit még itt Hajdú Biharban szakaszmérnökként ismertem meg, aki a VÍZIG igazgatója lett, s most a fővárosban vezérigazgató. Ha erre jár, nem kerüli el a házamat. .. Meglátogatnak mások is. Bekopogott hozzám nemrég Dávid László, aki az öntözési telepek vízszolgáltatásában dolgozott egykor, s ma diplomata. De jöhetnének ide sokan, sok százan, mert nekem sok jó emberem volt. Gátőrök, csatornaőrök, kubikosok, hortobágyi, pusztai emberek. Most már ők is hozzám tartoznak, mint ez az alföldi táj ... Barát? A legjobb barátom Kiss József, akivel együtt végeztem a vízmesteri iskolán. Debrecenben telepedett meg ő is, hát hozzá gyakran elmegyek, elüldögélek nála. Magányos ember ez a Jóska, családja nincs, igencsak örvend a látogatásnak. Rászorul a jó szóra, a kisebb-nagyobb segítségre, s én még, szerencsére bírom magamat... Különben a régi harcostársak közül sokan elmentek, megkoptunk, fogyadozunk. Néha azért öszszejövünk, találkozunk. Holnap például tizenöten a Tiszához megyünk. Kirándulunk, megnézzük a Tisza-menti változásokat. Én úgy vagyok, hogy meg nem ülhetek itthon, bejárok a VIZIG-be, tartom a kapcsolatot a fiatalokkal, az utódokkal. Ha csak lehet, velük tartok, megyek ki a szabadba, a vizek világába. De holnap együtt leszünk, tizenöten, régiek. A VÍZIG ad gépkocsit, az árvédelmi osztály vezetője lesz a kalauzunk. Az útirány: Tiszafüred— TiszalÖk—Rakamaz. Elmegyünk Tiszadobra is, koszorút viszünk a Vásárhelyi-, a Széchenyi- és az Andrássy-emlékműhöz ... Kása Csaba 19
