Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 5. szám
VIZEK PARTJÁN A legkisebb fiú Vannak beszédes utcanevek is. Tornóczky Jánost például Debrecenben a Kút utcában találni meg. Erről a névről óhatatlanul a víz jut az eszünkbe. A Kút utca 8. számú ház lakója már több mint hat évtizede él a vizek bűvöletében. Azok közé tartozik Tornóczky János, akik nem csak a vízből — de a vízért is éltek. Megérdemelné, hogy a „Folyó", vagy a „Főcsatorna" utcában lakjon, dehát ilyen utcanevek nincsenek Debrecenben .. . — Hadd kérjek — bevezetőként — néhány folyónevet Tornóczky Jánostól. Amelyek végig kísérték az életen ... — A Duna ... a Tisza ... a Beretytyó .. . — Egy debreceni — tiszántúli — vízügyest, mi köthet a Dunához? — Ez a vízügyes csak tiszántúli lett! Mert azelőtt dunántúli volt. Tolnai. Tolna nagyközségbe való, ottani születésű. — Tolnához közel jár a Duna ... — Azért volt ott annyi hajósember. A fél település a hajózásból élt. A mi családunk is. Édesapám a Vízrajzi Intézetnél talált kenyeret, kormányosként. Két hajója volt az intézetnek, az egyiket így hívták: „Duna”. A másikat így: „Tisza”. Aszerint kapták a nevüket, hogy melyik folyót járták. Édesapám a Duna kormányosa volt, az első világháború előtt gyakran elhajózott az Al-Dunán, egészen a Vaskapuig. Ahogy nőttünk mi, gyerekek, fiúk — mert öten voltunk testvérek és abból négy fiú —, sorra megismerkedtünk a folyóval. Édesapám nyáridőben, iskolai szünetben fölvett bennünket a hajóra, hadd tanuljunk bele a mesterségbe. Hatéves voltam, amikor először magával vitt. A bátyáim, hár-1954: a győri árvíznél készült töltésmagasítás jászolgáttal és homokzsákokkal man, már mind utaztak a Duna fedélzetén; én következtem. A legkisebb fiú. Sokfelé megfordultunk — örök, nagy élményem, hogy láthattam az Al-Dunát, a Kazán-szorost. Közben dolgoztunk is, persze, mert ez hozzátartozott a hajózáshoz. Akkor is, ha még gyermekek voltunk. Én afféle „mérő" voltam, aki a szintezéseknél, a háromszögeléseknél segédkeztem. Akkor én úgy éreztem, hogy hegy és víz nélkül nem tudnék élni. A Duna nélkül nem létezhetnék . . . — Debrecen pedig egy kicsit odébb van .. . — Odébb bizony! De még Debrecennél is messzebbre keveredtem először. Nyíregyházára. Ennek az a története, hogy édesapám halála után otthagytuk a hajóspályát. István bátyám huszárnak ment, Andor és Márton bátyám örökölték ugyan a hajókormányosságot a „Dunán", de hamarosan új lehetőség nyílt előttük. Fölvették őket a budapesti vízmesteri iskolába. Vízmesternek lenni pedig nagy szó volt akkoriban! Biztos megélhetés, életre szóló megbecsülés. . . Andor aztán később a VITUKI- hoz került, s járta újra a Dunát, de mi végleg elszakadtunk tőle . .. István bátyám Nyíregyházán kapott állást, ott nyertem én is alkalmazást a folyammérnöki hivatalnál, 1934-ben. Miért mentem olyan meszire — dunántúli létemre — a domboktól, hegyektől és a Dunától? Azért, mert ott kaptam ígéretet rá, hogy vízmester lehet belőlem. — ígéretet? — Egyáltalán, a fölvételiért keményen meg kellett küzdeni. 1934-ben kerültem nyilvántartásba, mint vízmesternövendék-jelölt. És 1938-ban kezdtem meg Budapesten a vízmesteri iskolát. Ez annyit jelentett, hogy négy esztendőnyi idő alatt bizonyítottam: rátermettem erre a pályára. S négy esztendő alatt alaposan bele is tanultam a mesterségbe. Eldönthettem: nekem való-e ez a munka, de a folyammérnöki hivatalnál! Belvízcsatornán műtárgyépítés az 1950-es években is eldöntötték, hogy számolnak-e velem a jövőben . . . Voltak, akik a jelöltidőben gyorsan továbbálltak, voltak, akiktől elköszöntek. Akik eljutottak az iskolára, mondhatom, próbált, szinte már kiképzett emberek voltak, akik a munkavezetők mellett, kisegítőként, soksok ismeretet megszerezhettek. Jómagam a Felső-Tiszán a mederrendezésben, a partbiztosításban vettem részt, itt a szeszélyes Tisza mentén készültem föl a vízmesterségre. — „Nagy úr a vízmester!” — mondották régen. így volt-e? — (gy bizony!, mert hiszen a munkavezetőnek nem kis hatalom adatott. Folyók, csatornák mentén, kisebb-nagyobb építkezéseken a vízmester parancsolt. Persze, a felelősség is az ő vállán nyugodott... — És ami a megélhetést illeti? — Úgy sem hazudott az a mondás. Nekem például!, amikor visszajöttem az iskoláról, nem adtak lakást. Lakást béreltem, ehhez viszont rendszeres havi lakbérpótlékot kaptam a munkahelyemtől. Az indulás nem volt könnyű, de aki igyekezett, mindent előteremthetett. A kilencven pengő fizetéshez napidíj is járult — hiszen mi vízmesterek gyakorlati emberek voltunk, odakinn a termé-1954: az elöntött Révfalu területe, az utcákon bennszorult teherautók teteje is látható 18
