Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 5. szám
tulásához. E hatásokat elősegítette a tómeder e részének a többinél valószínűleg sekélyebb volta, szigetei, valamint — mikor az idő erre megérett — a mocsári és alámerült növényzet térhódítása". Tegyük hozzá: ezt a természetes elöregedési folyamatot az emberi tevékenység nagymértékben meggyorsította. Sokan az 1829-ben megalakult Zalavíz Szabályozó Társulat tevékenységét említik első helyen. A folyamat gyorsítását valójában két dolog idézte elő: az egyik a Balaton vízszintjónek három alkalommal történt tartós csökkentése, a másik a fenékpusztai híd megépíttetése gróf Festetics László által a hozzá tartozó töltéssel együtt. A vízszint csökkentésének történetét röviden a következőkben lehet összefoglalni. A Sárvízi Nádor-Csatorna Társulat munkálataihoz az 1810-es években szorosan kapcsolódott a Sió szabályozása. Ezt azonban a rajta levő vízimalmok akadályozták, ezért a társulat eltávolításukra törekedett. Igyekezetüket a véletlen segítette, a siófoki malom 1821- ben leégett, így annak gátját, mivel a malmot nem építették újjá, a társulat 1822-ben elbontathatta. Ennek és egyidejűleg a kiüti malmok „megigazításának” következményeként a Balaton vízszintje (pontosabban kifolyási lehetősége) egy méter húsz centiméterrel sülylyedt, s ennek hatására a Kis-Balaton vízszintje is némileg csökkent. A csökkenés ellenére ezekben az években a Balaton vízállása a csapadékos időjárás miatt emelkedett, és a tó áradásai nagy problémát okoztak. Emiatt az 1825—1827. évi reformországgyűlés a Somogy és Zala megyei követek szorgalmazására a Balaton víztükrének 12 lábbal — 3,6 méterrel! — való lejjebb szállításáról határozott. Később ezt két alkalommal királyi utasítással is megerősítették. Ezek a rendelkezések két újabb vízszintcsökkentő akcióval valósultak meg. Az első az volt, hogy az 1842-ben alakult Balaton Anyavízszabályozó Társulat 30 000 forint kisajátítási összegért megvette a veszprémi káptalan kiüti malmait, amelyeket azután gátjaikkal együtt 1847-ben eltávolíttatott. A vízszint ezáltal újabb másfél méterrel csökkent, és a Kis-Balatonnak a tó magas vízállásai idején kialakuló szabad víztükre körülbelül ötödére zsugorodott. Tizenhat évvel később, 1863 októberében következett be a második akció: üzembe helyezték a tó további sorsára kedvezőtlenül ható nyomvonalon kiépített déli vasút védelméért létesített Sió-zsilipet, és elbontották az ozorai malmokat. Ezzel újabb 95 centiméterrel süllyesztették a víz szintjét, amely ekkor érte el az egyidejűleg felállított siófoki vízmérce máig érvényben levő „0" pontját, amely 104,09 m-es tengerszint feletti magasságban van. Átlagos csapadékviszonyok mellett így elvileg már létrejöhetett olyan helyzet, hogy a Kis-Balaton területét néhány kicsiny mélyfekvésű hely kivételével csak akkor borította víz, ha a Balaton vízállása a siófoki vízmércén meghaladta a -j-100 cm-t, vagy ha az itt már partok nélküli Zala árvizei szétterülhettek benne. Most nyilvánult meg igazán, hogy a Kis-Balaton medencéje mennyire a tó vízállásaitól függött az elmúlt századokban: ugyanis rövid idővel a Siózsilip üzembe helyezését követően az egész országot sújtó szárazság kezdődött, s ezért a Balaton vízszintje 1866- ban a vízmérce —43 cm-es pontjáig leapadt. Ennek következtében a Kis- Balaton teljesen kiszáradt. Abban az évben a Fertő-tó és a Velencei-tó medréből is minden víz elpárolgott. A szárazság és a vele párosult forróság nem tartott sokáig, tíz év múlva a csapadékosra fordult időjárás ismét feltöltötte a Balatont, és 1879-ben +187 cm-re emelkedett vízállás csaknem méteres vízzel borította el a Kis-Balaton területét. Tulajdonképpen a fenékpusztai töltés és híd építéséhez is az akkori szárazság okozta apadást kihasználva fogtak hozzá 1837-ben, abban bízva, hogy az apadás tartós lesz. Akkor (huszonhat évvel a Sió-zsilip megépítése előtt) sem úgy történt, amint várták: a következő évben a vízszint emelkedni kezdett úgy, hogy a már majdnem kész töltést és hídszerkezetet jelentékenyen magasítani kellett. A természet ekkor is megmutatta a maga erejét, de a töltés mégiscsak elvágta a Kis-Balaton területét a Keszthelyi-öböltől, és meggyorsította a már említett elöregedési folyamatot. A híd nyílása azonban, ha korlátozottan is, még lehetővé tette a víz áramlását a két medence között. Ezért tudott a Kis-Balaton középső része az 1910-es évek második felében még újraéledni. De mint korábban annyiszor, 1921 — 1922-ben ismét jött a szárazság és nyomában a terület birtokosainak a századforduló után már egyszer megfogalmazódott kívánsága: a nádas mocsárrá vált terület vízrendezését gazdasági hasznosítás céljából el kell végezni. Ennek megvalósítására 1921 őszén megalakult a Kis-Balaton Vízrendező Társulat Kroller Miksa zalavári apát elnök-3
