Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 3. szám
Munkában a dunaújvárosi öntözöfürt (1965) Héjcsatornaépítés Balatonaligán 1965-ben tunk egymással. Már akkor is a vízen éreztem jól magamat. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a gépeket mindmáig nagyon szeretem. Még ma is szívesen ülök kis Trabantunk volánjához; fél napot vezetek anélkül, hogy fárasztana az utazás . . . Annak idején az egyetemen is, gépészmérnökként indultam. A második esztendőtől kezdve azonban az általános mérnöki fakultáson folytattam tanulmányaimat. 1933-ban végeztem, ahogy akkor nevezték: kultúrmérnökként. — Ez az elnevezés mennyiben fedte a kultúrmérnök munkakörét? — Ügy vélem, nagyon is szerencsés volt ez az elnevezés, és talán nem is kellett volna ezt sutba dobnunk teljesen. Mindenesetre jobb elnevezés a mai napig sem született. A kultúrmérnök sokféle munkát végez. Én például 1933 júliusától a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatalban teljesítettem szolgálatot. A Dinnyés—Kajtori-csatorna — a Velencei-tó Siója — megfelelő ,,jó karba helyezésén” fáradoztunk. A külső felvételi, hossz-, keresztszelvényezési munkákat bízták rám. Innen a Sió-csatorna kotrási munkáihoz kerültem Simontornyára, majd a tolnanémedi hídépítési munkákhoz irányítottak. Meg kell jegyeznem, hogy három esztendeig, 1935 és 1938 között a Fővárosi Vízművek üzemmérnöke voltam. A Tervező és Talajkutató osztályon dolgoztam. A talajfúrási munkák mellett bekapcsolódtam a Duna alatti „tartalék" alagutak építésébe is. Részt vettem a tervbe vett „forgalmi” alagutak tanulmányaiban. Ekkor ugyanis az óbudai Árpád-híd helyett forgalmi alagút építését terveztük a Duna alatt. A Margitsziget alatt mintegy 30 méter mélyen és 3700 méter hosszúságban húzódott volna az alagút. A háborús veszély és a hatalmas költségek miatt ebből nem lett semmi . . . 1938 tavasza a hódmezővásárhelyi Kultúrmérnöki Hivatalnál talált. Lecsapolás, öntözés, tógazdasági és artézi kutakkal kapcsolatos munkák. Itt terveztem először rizstelepet a felgyői Károlyi-birtokon. Első halastó-tervemet is ekkor készítettem Abádszalók határában, a Szapáry uradalomban. Érdekesebb magánmunkáim: Tótkomlós község belső víztelenítési és járdaépítési terve, a nagylaki Kendergyár szennyvíztisztítása és artézi kúttársaságok vízvezetékének tervei. De a kultúrmérnök feladatkörébe tartoztak a vízjogi engedélyezési és a vízrendőri ügyek is. Nem ártott hát a jogi felkészültség. Ezért 1938 őszén a Szegedi Ferenc József Tudomány Egyetemen beiratkoztam a jogi karra. 1940-ben az egyetem Kolozsvárra került, ott avattak doktorrá. Nyilván jogi végzettségemnek köszönhető, hogy 1954-ben a Fővárosi Bíróságnál vízépítési igazságügyi szakértőnek jelöltek ki. Nyugdíjazásomig eleget tettem e megbízatásnak. LEVÉL FEHÉRVÁRRÓL — Alig egy évtized alatt a fél országban letette névjegyét Fóris Gyula. A háborús esztendők hol találták? — 1941 januárja és 1947 decembere között munkahelyem a nagyváradi Kultúrmérnökség. Szilágy megye referense voltam. Apró gyermekként már megfordultam ezen a vidéken. 1912-ben Szilágysomlyón éppen az árvíz öntötte ki a családunkat. 1941 őszén egy másik árvízzel gyűlt meg a bajunk. Azokban a napokban Mosonmagyaróváron tartózkodtam. A Gazdasági Akadémián államvizsgáztam a fontosabb mezőgazdasági stúdiumokból — ez közigazgatási jogszabályaink szerint a kultúrmérnöki végzettség előfeltétele volt. Sürgősen hazarendeltek Óvárról. Nyugat-Magyarországon az aszály miatt panaszkodtak, Erdélyben viszont a Sebes-Körös megáradt. Csúcsánál átszakította a vasúti fővonalat. A Kraszna is megáradt, a leszakadt hídszerkezet duzzasztóként működött és Sziiágysomlyó vasútállomását ember magasságú víz borította. A 9 ezer lélekszámú kisvárost — akárcsak gyermekkoromban — elöntötte a víz. A nagyváradi évek alatt a Kultúrmérnöki Hivatal vezetőjeként is, nem kis gondom volt az áradásokkal. „Kis vadvizeket zaboláztunk serényen” — hogy a balatonföldvári Kvassay emlékmű feliratára hivatkozzam. Nem kevesebb, mint 117 vízikönyvezett, bővizű patak volt abban a hepehupás vén Szilágyban. 1945 júniusától az összevont Armentesítő Társulatoknál nyertem alkalmazást, ideiglenes mérnöki minőségben („napidíjasként"). 1947- ben fizetés nélküli szabadságra mentem, s szülővárosomban, Nagyszalontán — két mérnök és egy technikus bevonásával — rizstelepeket, hántolókat terveztünk és üzemeltettünk. Ebben a térségben az időben — járulékos halasítással — katasztrális holdanként átlagosan 25 mázsa rizst termeltünk. Hásságyi víztározó (Déldunántúli VÍZIG) — Mikor került vissza a hazai vízügyi szolgálatba? — Csak 1949 őszén. Közben, hazaérkezésem után, átmenetileg, az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium Igazgatóságainál — Makón és Pécsett — kaptam állást. Műszaki tanácsosként részt vettem a harkányi fürdő helyreállításában, s többféle magasépítési munkában. A vízügyi szolgálatba 1949 októberében kerültem vissza. Előbb — három esztendőre — a gyulai Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatalnál nyertem alkalmazást, majd az FM Mezőgazdasági Vízgazdálkodási főosztályára kerültem, ahol mintegy másfél esztendeig dolgoztam. 1953 októberétől az OVF Vízgazdálkodási Főosztályán tevékenykedtem. A Halastó és Tározó Csoport vezetőjeként, illetve osztályvezető-helyetteseként működtem, öntözési, halászati, víztározási feladatkörök tartoztak hozzám. Mint meghívott előadó működtem: a gödöllői Agrártudományi Egyetem Kutúrmérnöki Tanszékén (10 éven át), a halászati szakmérnökképzés keretében, a Budapesti Műszaki Egyetem mezőgazdasági és vízgazdálkodási szakmérnökképzése során és az ELTE Jog- és Államtudományi Kar Továbbképző Intézetében, a vízgazdálkodás jogi vonatkozásai c. tárgykörben. (Mindhárom helyen egyetemi jegyzetet is írtam.) Katonai szolgálatom alatt (több mint 80 hónapon át) híd- és vasútépítéseknél, majd repülőterek kialakításában vettem részt. Később — a hadi repülőtereken kívül — a nagyváradi közforgalmi repülőtér planírozását és alagcsövezési munkáit irányítottam. 1968 nyarán saját kérésemre mentem nyugdíjba az ÓVH-ból. — Azt hiszem a részletekre is érdemes lesz kitérnünk . . . Előbb azonban a relikviák között kezembe került egy levél. Ezt a levelet nyugdíjba vonulása alkalmából kapta Fóris Gyula . . . — Tíz esztendőn át a székesfehérvári VÍZIG felügyelője voltam. Innen, az igazgatóságról küldték a levelet. — Nem minden nyugdíjas kap ilyen sorokat a búcsúzásnál. Ezért Fóris 15
