Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 3. szám
Vastól Borsodig Jó reményekkel újabb tizennyolc év felé Szavaiból már csak itt-ott érzem ki a vasi ízeket, bár a neve után biztosan következtethet rá a hozzáértő: dr. Pados Imre Vas megye szülötte. Telefonon beszéltük meg a találkozó időpontját, hosszasan keresgéltünk a dátumok között, mire megjelölte a március 14-ét az Északmagyarországi Vízügyi Igazgatóság február elsején kinevezett új igazgatója. Szabad-e hat hét után máris felkeresni, zavarni, mikor egyik tanácskozásról a másikra siet? De ez a délelőtt zavartalanul a mienk lett. Sőt, még arra is jutott idő, hogy Vezse Sándorral is eltöltsünk hármasban egy órácskát. Az elbúcsúzott igazgató, aki most a felmondását tölti, éppen bejött valamiért, elbeszélgethettünk hát az idő futásáról, az évek szaladásáról. S arról is, hogyan tovább . . . De a riport a jelené, az új igazgatóé. Pados Imréé, akiről nem is tudtam, hogy doktor, ez csak a beszélgetés során derült ki, amikor a tanulásról beszélt. Hogy 1982-ben védte meg a doktori disszertációját, leánya nevenapján, Beáta napján, március 22-én. De ez az elhallgatás, ez a név mögé bújás nekem mégis szimpatikus volt. Minek hivalkodni, ezt éreztem ki a szavak mögül, végig, az együtt töltött délelőtt folyamán. Ne mi beszéljünk, hanem a munka, a tett, a cselekedet. Vagyis amiért élünk a világban. Előbb a szülőföldjéről vallott Pados Imre. Megyehídról, szülőfalujáról, ahonnan jó messze került. Előbb a budapesti Műszaki Egyetemre, ahol szerencsére nem azonnal, de ösztöndíj-szerződést kötött az alsózsolcai beton- és a vasbetonipari művekkel. Mert valójában ez az ösztöndíj-szerződés határozta meg élete folyását. Mint gát a víz útját. Hiszen elvágta a hazafelé vezető utat. Menni kellett a talán balgán és oktalanul megkötött ösztöndíj-szerződés teljesítésére. Nem is bírta ki sokáig ott Pados Imre. Valaki hívta Gyöngyösről, a gyöngyösi szakaszmérnökségről. — Én általános mérnökit végeztem, 1965-ben szereztem a diplomámat, csak az ötödik évben szakosodtunk akkor. Úgynevezett út-vasút-alagút diplomát szereztem. Egy évig bírta Zsolcán, aztán vállalta a visszafizetési kötelezettséget. A betonipari művek idegen volt, a víz vonzotta. S ez jobban a képesítési körébe tartozott. Egy évi ösztöndíjat kellett csak visszafizetnie. Aki hívta, hamar elment onnan. Ö maradt. Megszerette ezt a szakmát, ezt a hivatást, ezt a szolgálatot. — Valójában akkor születtem újra, amikor a vízügyhöz kerültem. Az a második születésnapom. Az első 1942. január elseje. És akkor tettem le örökre arról, hogy hazamenjek a szülőföldre. És ma már egyre több szál köt Borsodhoz és egyre kevesebb Vashoz. A feleségem nagykállói lány, egyetemi éveim alatt ismertem meg. Hogy megy az idő! A leányom, Beáta az idén érettségizik. Ö is „vizes” akar lenni. Mit mondjak, szívből örülök az elhatározásának. A kisfiam, Zoltán, még csak 12 éves. S persze humán érdeklődésű. De térjünk vissza Gyöngyösre. Itt a szakaszmérnökségen dolgoztam, voltam építésvezető, szakaszmérnök-helyettes, szakaszmérnök, s 1971-ig gyöngyösi lakos. És akkor jött egy újabb meghívás: jöjjek Miskolcra, az árvízvédelmi csoporthoz. És 1972. december 1-én az árvízvédelmi és folyamszabályozási osztály vezetője lettem. Ezt a tisztet töltöttem be ez év február elsejéig, a kinevezésemig. Most jutottam el a félidőhöz. 18 munkában eltöltött esztendő van mögöttem, és ha nem jön közbe semmi, akkor még ugyanennyi év van a nyugdíjig. 18 év az majdnem négy ötéves terv! Mi mindent lehet még tenni! Ez izgatja. Mi mindent lehet tenni! Eddig is feladattól feladatig élt. Most nagyobb feladatok következnek. Arról beszél mégis, mi minden van mögötte. Hiszen ezeken az éveken, nem lehet csak úgy átsiklani! Mindegyik hozott valami újat, merészet, fogcsikorgatót, szinte lehetetlent! Nagy árvizekről beszél: „olyan magasságú árvizeket védtünk ki, amelyeket addig nem is jegyeztek föl” írom a jegyzetfüzetbe. Aztán ezt is: „rendkívüli időszakban jelentkeztek az árvizek: például 74-ben, októberben—novemberben, ilyet a szakirodalom se jegyzett fel eddig . . Kisvártatva ezt mondja: „Védekeztünk már júniusban is a Tárnán, de januárban is ..." A mondatok mögött micsoda szenvedélyek lapulnak. Mennyi összefogás. Mennyi munka! Álmatlan órák. Fagyoskodások. Kimerültségek. És aztán a mindent legyőző öröm: győztünk. De hát lehet győzni a természet fölött? Le lehet győzni a mindennél erősebb vizet? A rohanó áradatot? A néha szinte órák alatt jelentkező fantasztikus mennyiségű árhullámot? — Mindig versenyt kell futni a természettel — mondja szinte csak magának, hiszen ilyenkor, beszéd közben az elemekre emlékezik: a vízre, a szélre, a viharra, az esőre, mindenre, ami akadályozza az embert a munkájában. — A védekezésben levőknél megváltozik az életritmus, nincs szombat és nincs vasárnap, hajsza van, félelem a szívekben, csak tartson a gát. De csak a szivekben van félelem, mert a tetterős ember nem mutat félelmet. Biza-Dr. Pados Imre kodik a sereg, mert fegyelmezett sereg a mienk! A hasonlatot nem én találtam ki, csakugyan illő a vízügyieket a hadsereghez hasonlítani. Egyébként tartalékos tiszt is vagyok, hadnagy, nem is tartozik ide, talán csak azért mondtam, mert a seregről átvillant a képzelet arra a másik seregre. Nos, nekünk 570 km hosszú fővédelmi vonalunk van. S a Tárná kivételével a folyók gyűjtője odaát van Szlovákiában. Ez aztán azt jelenti, hogy egymásrautaltság nélkül nem lehetne meglenni a munkánkban. Szerencsére igen jók a kapcsolataink. A szlovák partnerek Kassán székelnek. De a szakaszmérnökségeknek is megvannak az odaáti partnereik, például a sárospatakiaknak a tőketerebesiek. És persze hidrológiai társasági kapcsolataink is vannak: a mi szakembereink Szlovákiában, a szlovákiaiak nálunk tartanak előadásokat. És miről is szólhatnánk egymásnak, mint a közös ügyekről. Jómagam tagja vagyok a tiszai albizottságnak is . . . A természeti csapások ellen, lám, milyen összefogottan tudunk védekezni. Jön odaátról az előrejelzés, az értesítés, ezt követik a közös intézkedések. Ha a Bodrogon nagy a víz, az odaáti víztározók sokat segíthetnek,, vagy éppen a Hernád nagy vizét is felfoghatják. És amikor elmegy a víz, amikor kisüt a nap, akkor is tart a jó kapcsolat: a kisebb egységek között üdülésben is jó szót érteni, szívesen mennek a magyarok Szlovákiába, és túlról is szívesen jönnek ideátra. — Sűrű évek vannak mögöttem — öszszegzi a véleményét dr. Pados Imre. — Munka és munka, de közben az embernek időt kell szakítani a tanulásra is. önmagáért elsősorban, s aztán a közösségért. Persze ez is összefolyik, med-10
