Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 8. szám
Az életet odó Kara-Kum folyó „Te vagy az élet.” — mondta Saint- Exupery francia író a vízről. E kijelentés igazáról teljes szemléletességgel meggyőződhet az ember, amikor a Kara- Kum sivatag izzó poklába kerül. (A név azt jelenti, hogy fekete homok.) Ez a Közép-Azsia déli részén elterülő 350 ezer négyzetkilométernyi homoksivatag Türkménia négyötöd részét foglalja el. A napsütéses napok számát tekintve a köztársaság az USA-ban levő kaliforniai völgyhöz vagy az egyiptomi Nílus alsó folyásához hasonlítható. De, megjegyzendő, hogy a Kara-Kumban átlagosan 200 mm csapadék hull. Nem véletlenül mondják Türkméniában: ahol a víz, ott az élet. Számtalan szólásmondás és legenda szól a türkmének azon vágyáról, hogy „Nagy vízhez" jussanak. Ez jelenti számukra a legnagyobb gazdagságot. Türkmén földön évszázadokon át nem volt földművelésnek igazi központja, hiszen nem tudott a lakosság elegendő mennyiségű öntözővízhez jutni. Amit a parasztok a föld mélyéből hoztak fel, még a szükségleteket sem elégítette ki. Még sem mondhatjuk, hogy ez mindig így volt. A tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy réges-régen az Amu- Darja folyó nem az Arai-tóba ömlött, hanem nyugatra, a Kaszpi-tenger felé folyt, és partjain virágzó oázisok voltak. A nép, nemzedékről nemzedékre átadva a vágyat, arról álmodozott, hogy a Kara-Kumot az Amu-Darja vizével fogja „itatni". Ennek megvalósításához az első lépést csak a szovjet hatalom kikiáltása után tudták megtenni. Már 1918-ban, alig néhány hónappal az Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Türkménia meglevő öntözőrendszereinek felújítására és újak építésére több mint 50 millió rubelt fordítottak. Am ez csak egy csepp volt a tengerben, összevetve azoknak a munkálatoknak a méreteivel, amelyek itt a későbbiekben folytak. Az első kísérlet arra, hogy az Amu- Darja vizét a sivatag nyugati részébe vezessék, majdnem 50 évvel ezelőtt volt. A vízáradat kilométerről kilométerre nyomult be a homoktergerbe. Lapáttal segítették, hogy az útjába kerülő halmokat szétmorzsolhassa. Eleinte a homok beitta a vizet, aztán termékeny, időnként félméter vastagságú iszap képződött a tetején. A sivatag fokozatosan kelt életre: először a madarak, aztán az emberek telepedtek le itt, majd megjelentek a gyapotcserjék és a búzatáblák. 1954-ben kezdték el építeni a karakumi csatornát. A munka buldózerek, földásó- és szívó-kotrógépek segítségével folyt. A csatorna az Amu-Darja menti Kerki városánál egy kicsit feljebb kezdődik. Az izzó homoksivatag négyszáz kilométerén át vezető első szakasza a Murgab folyóig nyúlik. Ez a nyaranta gyakran kiszáradó folyó teljesen bővízűvé vált. Ma, amikor a murgabi oázis legnagyobb városához, Marihoz érünk, nyomban szemünkbe ötlik a sárgás-szürke táj és a virágzó völgy közötti éles kontraszt. A Murgab folyó vizét már a régi időkben is használták öntözésre, de a folyó völgye csak azután vált a különösen értékes vékony rostú gyapotcserje-termesztés központjává és a karakul birkaállomány felének legelőjévé, amikor elért idáig az Amu-Darja vize. A csatorna második szakasza ezt a körzetet köti össze a Tedzsen oázissal. A csatorna következő állomása Ashabad, a köztársaság fővárosa lett. A város korábban a gazdagnak éppen nem nevezhető föld alatti forrásokból kapta a vizet, ma a közelében létrehozott víztárolóból, a várost körülvevő dűnék pedig népszerű strandokká alakultak át. A csatorna három szakasza lehetővé tette, hogy a kara-kumi szűzföld több mint 450 ezer hektárnyi területét öntözzék, hogy megjavítsák 130 ezer hektárnyi régi öntözéses föld vízzel való ellátását, és vízzel árasztották el a sivatagi legelők nagy területeit. A helyenként 130 méter széles csatorna mintegy 700 km hosszúságban hajózható, fejlődésnek indult a halászat, megjelentek a turistacsónokok is. Ashabad kikötőváros lesz. Mindez soha nem látott jelenség a sivatagban. A tizedik és tizenegyedik ötéves tervre esik a már több mint ezer kilométeren át húzódó emberi kéz alkotta folyó utolsó, negyedik szakaszának építése. Kazandzsikban a csatorna kettéválik. Az egyik ága majd élesen délre kanyarodik, hogy életet adó nedvet adjon a türkmén szubtrópikus vidék termékeny földjeinek, a másik, acélcsövekbe szorított ága pedig majd a köztársaság nyugati részén elterülő Nyebit-Dagu olajtermelő ipari központnak és a Kaszpitenger partvidékén található Cselekennek és Krasznovodszknak ad vizet a kőolajfeldolgozás és az építőipar számára. Folyó év augusztusában, egy esztendővel a beígért határidő előtt lépett üzembe a Krasznovodszkig tartó 290 kilométeres vízvezeték. A „Nagy víz" megjelenése ebben a körzetben új szakaszt nyit Nyugat-Türkménia ásványkincseinek kiaknázásában, ahol már mai adatok szerint is Közép-Azsia olajmennyiségének a felét termelik. Az Amu-Darja vize lehetővé teszi, hogy új kőolajlelőhelyeket tárjanak fel, és hogy meggyorsítsák a kitermelést. A Kara-Kum csatorna építésében az egész ország részt vett. Az óriási dömpereket, exkavátorokat és buldózereket Ukrajna, Belorusszia üzemeiből és Oroszország sok városából szállították az építkezésre. Üzbegisztán és Grúzia traktorokat és úthengereket adott, a fém és cement Kazahsztánból érkezett. A türkménekkel együtt oroszok, ukránok, beloruszok és litvánok dolgoztak. A tősgyökeres lakók a sivatagban eddig ismeretlen és szokatlan szakmákat sajátítottak el: vízépítőmérnök, ichtiológus, erdész. Az új szakaszok építése és üzembe helyezése egy sor előre nem látható problémát szült. Például a csatorna medrét, különösen a szélesebb részeken, áradások idején kiváltképp, gyorsan benőtte a hínár. Ez azzal fenyegetett, hogy a víz lassabban folyik le és elsekélyesedik. A Távol-Keletről hoztak be olyan halfajtákat, amelyek roppant falánkok, és naponta testsúlyuknak megfelelő mennyiségű vízinövényt esznek meg. így oldották meg a csatorna biológiai tisztítását. A távol-keleti halak megóvják a vizet a fölösleges növényzettől, s ugyanakkor az amu-darjai fogasok és dévérkeszegek mellett növelik a halállományt, felvirágoztatván ezzel az ipari és amatőr halászatot. A vajban sütött haldarabka olyan tradicionális türkmén eledel lett, amellyel a csatorna mentén húzódó települések lakói minden idegent megvendégelnek. A délre húzódó ággal együtt a csatorna eléri az 1400 km-t. A medencék közötti vízátvezetés hasonló formáját ezt megelőzően soha nem alkalmazták a világon. Ez a hatalmas építkezés teljesen hatékonynak bizonyult: a csatorna első három szakasza már két évvel az üzembe helyezése után teljes anyagi megtérülést jelentett. Az öntözésre szánt mezők előkészítésével együtt már szociális-kulturális rendeltetésű objektumokkal ellátott települések épültek. Úgy látszik, hogy igaz az a régi türkmén mondás, hogy: „Az a nép gazdag, amelyiknek van vize és sivataga." Oleg Lajne (APN) Kara-Kum csatorna 19
