Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 7. szám
Szatmári templom Szentendrén a Skanzenben esztendő múltával már a magyarnak is futnia kellene. Ha lenne hová. Rabmenetek ostorszija kígyózik a Balkánon át, le Anatóliáig. Aztán elérkezik a pillanat —.a népek életében sohasem tart örökké a rabság, —, amikor Nándorfehérvártól föl északnak, a Duna-tájon kitisztul az ég. Újabb menetek indulnak, de ezek nem a rabságba, hanem a szabadságba. A délszlávok menedéket — s ami ennél is több — otthont találnak magyar földön. A tegnapi rab tűzhelyéhez fogadja a mait. Jönnek a sűrű rajok, hozzák a szokásaikat, a népviseletüket; itt nem veszik el tőlük a tamburát, szabadon járhatják a kólót. Szentendre a menekültek fővárosa. A tizenhetedik és a tizennyolcadik században a szerb kultúra mentsvára. A tizenkilencedik században olyan alkotót ad a szerb irodalomnak, mint Jakov Ignjatovic, a szerb realista próza megteremtője. A magyar—szerb megbékélés hídépítője élete végéig úgy emlékezik vissza a Duna-parti városra, mint a boldogság szigetére: „Negyven évvel ezelőtt Szentendrén az iskolának két normál és egy latin osztálya volt. Nem volt ez tréfadolog Szentendrén — akkor. Szentendrének régebben tanítóképzője is volt, de elvitték Zomborba. Szentendre valamikor gazdag szerb város volt, Lipcsével és Krakkóval kereskedett, különösképp vászonnal és selyemmel: száz évvel ezelőtt Pest Szentendrén kereste a finom portékát; a szentendrei hajókat ott lehetett látni Sziszek, Győr, Moson és Pozsony kikötőiben. Hát még ha ehhez hozzáadjuk Szentendre hét templomát, meg azt a sok harangot! De szárnyolt is fennen az ének: Mi, szentendreiek, világ dicsősége. S valóban, élt is még valami itt a régi szerb dicsőségből........... Oly szerencsés voltam, hogy Szentendrén születtem, ebben a kicsiny szerb ocázisban ..." A kisdiákot továbbtanulni Vácra küldik. Jószerével csak a Duna túlsó partjára kell átköltöznie, mégis , rettenetes honvágy” gyötri: „Vasárnap vagy ünnepnapon, mielőtt templomba indultam volna, lementem a Duna-partra, ahonnan a szentendrei tornyokat lehet látni, s vártam, hogy a szentendrei harangok megszólaljanak — jól odahallani őket —, s én hasra feküdtem, hogy tisztábban halljam, aztán elmondtam a miatyánkot, fölkeltem, rávetettem tekintetemet a visegrádi— szentendrei hegyekre ...” A kiegyezés korában törvényszerű Szentendre sorsa. Budapest közelében vissza kell süllyednie kisvárosnak. Ignjatovic sóhajtva búcsúzik tőle: „Most szép romhalmaz, kialudt vulkán: tetszik így is és emléke tovább fog élni intézményeiben." Jól látott a jövőbe. A szerb kultúra mentsvára ma a valóságos szerb múzeumváros. Mindenekelőtt a templomaival, amelyek egytől-egyig műemlékek. De párjukat ritkítják a Szerb Egyházművészeti Múzeum ikonjai, ötvösremekei is. A szerb egyházmegye védett könyvtárában húszezer kötet sorakozik — közöttük olyan kézírásos könyvek, amelyeket Jugoszláviában sem lehet föllelni. Sorsuk van a városoknak, s Szentendre már régóta mintha mágnessel vonzaná a művészeteket. Mi hozta ide száz esztendeje Ferenczy Károlyt, a napfény festőjét? Jogásznak, mezőgazdásznak készült, s az impreszszionozmus legnagyobb hazai festője lett. Három nagyszerű művészt is ajándékozott hazájának. Ferenczy Bénit, Ferenczy Noémit és Ferenczy Valért. Voltaképp vele kezdődött Szentendre magyar képzőművészeti élete. Mi hozta ide Tornyai Jánost, a parasztélet festőjét, s mi Fényes Adolfot, Czóbel Bélát? Barcsay Jenő, Kovács Margit miért szerette meg Szentendrét? A mai Művésztelep több mint negyven alkotója miért nem cserélné el Párizzsal sem a Duna-partot? De hát miért hallgatta földre szorított füllel Jakov Ignjatovic a szentendrei harangok kongását? Azon sem csodálkozom, hogy akik helyet kerestek az Országos Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak, Szentendre határában öregvíz mentét választották. Annak idején, tíz esztendeje dr. Kodolányi Jánossal, a Néprajzi Múzeum igazgató-helyettesével jártuk körbe a hetvennyolc holdat, a miniatűr Magyarországot. Emlékszem még, megálltunk az egyik dombtetőn. Ott lesz majd az Őrség, amott húzódik a Bakony, a réten terül el Tiszántúl . . . A tervek akkor már elkészültek, sőt, elsőként felépítették a hegyes süvegű kispaládi házat is. Azokban a napokban érkezett meg Őrségből, Szalafőről egy kerített ház, s Cseresznekről egy pajta. „Mindent eredetiben mutatunk be — emlékszem az igazgatóhelyettes szavaira. — A falvakban kiválasztott épületeket lebontjuk, a gerendákat, az ajtókat, ablakokat megszámozzuk. Számozás nélkül nehezen boldogulnánk itt Szentendrén. Mit hozhatunk ide a magyar népi építészet múltjából? Sajnos, a legszebb emlékek pusztulófélben vannak. Az utolsó pillanatban mentünk meg néhányat. De még megmentjük őket. .." Ószidőben el-elnézünk az öregvíz mentére. Bereq és a Tiszahát mennyire esik tőlünk. Itt, a mándi református templomban megmutathatom a fiaimnak a festett kazettás mennyezetet. Vár bennünket a fazsindelyes harangláb, az uszkai kurtanemesi porta. Kirándulunk a kurucok földjére, ahol utoljára kiáltották oda a bécsi nagyúrnak: „Eb ura fakó I" S kirándulunk Vas megyébe, elmegyünk a Kisalföldre. Lassan benépesedik a kicsinyított Magyarország. A völgyekbe, a dombok oldalára zsuptetős házak, templomok, csűrök, gémeskutak. Múlt ősszel finneket vittem ki a falumúzeumba. A kisalföldi, szilsárkányi kovácsműhelyben pattogott a szikra. Idősb Vitéz Lajos kovácsmester verte az ülőt. Hétvégeken átjár Dömösről, kezébe veszi a nagykalapácsot, hadd lássák az emberek, milyen volt a mesterség. Amikor a mondás szerint egy kovács még nem volt kovács, kettő is csak fél, mert hiányzott a kisinas, aki a fújtatóval szítja a tüzet. Hanem hol is az idő, amikor hárman forgolódtak egy falusi kovácsműhelyben! Az az egy kovács is de elkelne, hát még a kisinas! Aki tovább vinné a mesterséget! Múzeumba került a műhely is, a mester is ... Az egyik ház udvarán finn barátom felkiáltott: — Nálunk a faluban is ezzel őrölték a gabonát! Múlt századi kézimalom fölé hajolt. — Mylly kivi — mondta. — Malomkő — mondtam én. Egyszerre valahol az Ural táján, az Oka folyó partján jártunk. Két-háromezer évvel ezelőtt, amikor a követ még mindketten kivi-nek ejtettük. Kosa Csaba Kiállítás a Balaton fejlesztéséről Az idén újra megnyitották Balatonföldvár közelében a 7-es út menti autóspihenőnél a Balaton-fejlesztési kiállítást. Az Építési Információs Központ munkatársai által újjárendezett érdekes anyagot a megnyitás óta tízezernél is többen látták. A megújult — már az utóbbi öt év változásait is tükröző — kiállítás fotókon, térképeken és diagrammokon mutatja be a 34 ezer négyzetkilométernyi, 150 települést mai gába foglaló üdülőkörzet fejlődését és az ezredfordulóig szóló regionális program célkitűzéseit. Külön tablók ismertetnek meg a területfejlesztéssel, a vízminőség-védelem és a tó tehermentesítésével kapcsolatos tervekkel. Itt látható az a térkép is, amely a Balaton tehermentesítése érdekében egyebek között 16 somogyi település idegenforgalmi fejlesztését vetíti előre. A Balaton-fejlesztési kiállítás érdekes programot kínál az érdeklődőknek. 18
