Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 8. szám
És ezt is Türr tábornokról énekelték: Eljö mindenestől, Majd csak be kell várni Nem kell kipletykázni . . . Nincs csodálkozni való a legendás várakozáson; a vörös inget öltött bajai fiú pályafutása szinte legendának is hihetetlen. S mégis igaz. Egy bajai takácslegény nekivág az országúinak. Mint egykoron Jelky András. De ez a legény nem megy olyan messzire, mint elődje. Lombardiában megáll. Fel ölti a császári önkéntesek egyenruháját. Már főhadnagy, amikor hírét veszi a magyar szabadságharcnak. Tizedmagávai megszökik, Garibaldi zászlaja alá viszi kis csapatát. Évekig harcol Itália egyesítéséért, Garibaldi szárnysegédje, majd Nápoly katonai kormányzója. Szervezi a magyar légiót; Kossuth őt és Klapkát bízza meg, hogy kedvező alkalommal törjenek be Magyarországra, bontsák iki a negyvennyolcas zászlókat. Időközben Türr sógora lesz III. Napóleonnak, hadsegédje az olasz királynak. Viheti ennyire a népdalok hőse? Ennyire tollán igen, hiszen János vitéz is elnyerné a francia királylány kezét, ha nem vágyna a szíve fluska után. De odáig már a mesehősök sem jutnak el, hogy a hadi dicsőség mellett a vízügyi világtörténetbe is beírják nevüket. Márpedig Türr István beírja. Ö kezdeményezi a Panama és a Korinthoszi csatorna megépítését. Várják őt idehaza énekelve, imádkozva, s haza is jön. Rögtön a kiegyezés után. Felcsap vállalkozónak. Bajától Bezdánig csatornát épít a Mohácsi sziget keleti oldalán. Csatornát tervez a Duna és az Adriai tenger, a Duna, a Tisza és a Száva között. A korszerű mezőgazdaság és vízgazdálkodás híve, küzdője a Széchenyi meghirdette gazdasági haladásnak. Ha kell, hát vállalkozóként. Ha egyszer erre van szüksége Magyarországnak. Ha ez a cselekvés útja-módja. A túlbuzgó utóikor szemére vetette néhanapján: elárulta forradalmi múltját, nem tartotta sírig az emigrációt. A pénz, a tőke ügyeibe ártotta magát. De hát Kölcseyt nem dobálták meg sárral? Vagy Széchenyit? Türr István egy megváltozott történelmi helyzetben az építés, az alkotás útját választotta. Ezt is vállalni kellett valakinek. Az a baj, hogy kevesen követték. Ha többen követik, nem hiányzik az a magyar polgárság, amely sorsfordulóink idején olyannyira hiányzott . . . * Baja boldog gyanútlansággal úszik ál a huszadik századba. Földszintes házai, gyönyörű kertjei, akáccal szegélyezett utcái felett az utolsó békeévek arany,füstje leng. Már nem kereskedőközpont, már nem Víziváros: Dunáját legyőzte a vasút. De Baját ez sem rendíti meg. Még mindig a módos Bácska jólétben élő, bélkés, kiegyensúlyozott városa, ahol esténként fehér fényükkel kígyóinak a gázlámpák. A vásárok sem a régiek, de még mindig el irigyelhetné őket fél Kiskunság és fél Bácska. Piacai pedig egyenesen a bőség, az életkedv, a színek és népviseletek, a nyelvek szabadtéri színházai. Major Máté professzor, a Kossuth-díjas építész tíz esztendeje kiadott önéletírásában gyermekkori szülővárosában kalandozik. Legyen most ő az idegenvezetőnk. Hová menjünk legelőbb? Talán a Sugovica partjára, a halpiacra, ahová a jó halszag csalogatta a városlakókat : „A bajai orrok persze, ebbe a szagba beleérezték a sokféle halból készült, metélttel dúsított, csípős bajai halászlé és a különböző sült halak, meg a rácponty illatát, már-már az ízeit is. A halpiac két egymásnak fordított faépítményét hátrafelé lejtő, kátránypapír fedésű félnyereg deszkatető védte az eső és a nap ellen. A két épíményt nagyjából egyenlő rekeszekre parcellázták, a tetőig érő desíkafallal. És minden rekeszben egyszerű asztal állott, földbe gyökerezett lábakkal ... Az aszFaszállítás a Dunán napjainkban (Fotó: Gyulavári József) talokon kerek, lapos fakádak álltak, egy-egy rekeszben akár kettő is, s friss, tiszta Sugovica-vízben a halak serege nyüzsgött. Kicsik, nagyok — harcsa, ponty, kecsege, süllő, csuka, keszeg, sugér és rák — elevenek és ficánkolók, s nyüzsgésük nyomán fodrozódott, hullámzott a víz, sok-sok csiilcnndó aprópénzre váltva a napsugarak aranyát. Az asztalok mögött terebélyes idősebb és markolni való menyecskék о rú halásznék álltak, konyákig felgyűrt ingvarukból pirosán duzzadt ki mindig vizes alsókarjuk. Hangosan kínálták árujukat, vidámak voltak és kedvesek. Lengő súlyú egykörös mérlegen mérték a halat, mely ki-kiugrott a tányérból, míg jól fejbe nem verték ... A két rekeszsor közét is macskakővel burkolták, s itt hullámzott fel s alá a vásárlóközönség, ugyancsak zaijoagva, kiabálva, nevetve, olykor — kölcsönösen — egy-egy drasztikusabb kifejezéssel ízesítve az alkut. A kövék közt, a lábak alatt a már hal nélküli kádaik kiborított vize folydogált, halpikkelyeket sodorva, itt-ott vérfoltokkal színezve. A halpiac előtti vízpartszakasz mellett sorban álltak a vízen a jellegzetes bajai halászhajók. Ezek helyhez kötött legfeljebb időnként mozgó alkalmatosságok voltak, s a befogott halállományt elevenen tárolták bennük. Fedélzetük csaknem a víz szintjéig süllyedt, csak felálló peremük védte, hogy az egyébként alig mozgó víz el ne borítsa őket. E hajók tatján kis, sátorszerű, zsindellyel fedett szerszám.kaímrában őrizték a halászó eszközöket, elől pedig díszesen faragott, rendszerint csigával záródó hajóorr ívelt a magasba . . S hogyan találja fel magát a mai Baja? Gyárai vannak, nemrég építettek új kikötőt. A mezőgazdasági kombinát híréit szerte az országban ismerik. (Bajai kukoricatermesztési rendszer.) Két főiskolája — a Tanárképző és a Vízgazdálkodási Főiskola — révén diákváros. A hagyományokhoz híven halevő város is. Az UNESCO adatai szerint Európában Baja városában fogyasztják a legtöbb édesvízi halat. Fejenként évi harminokilenc kilogrammot (hazai átlagunk: három kilogramm). A bajai halászok angolnáját, csukáját, törpeharcsáját exportra is szállítják. „Egyelőre1' — mondják a halászati tésszben. Fogynak ugyanis a nemeshalak a Dunában, végez velük — mi más végezhetne? — a vízszennyezés. Még a ponty tartja magát úgy-ahogy, de hát minden hozzáértő tudja, hogy a ponty tűri leginkább a szennyezést. És tűri a keszeg is, csakhogy mire mennek vele? Bár a kecsege tűrné és a csuka! Mert abban már nemigen bíznak a bajai halászok — s a rezátiek, a baracskaiak —, hogy a közeli esztendőben tisztább víz folyik a Dunában. Még azzal is számot vetnek, hogy mire átfordul a század, befellegzik a mesterségnek. Akkor aztán a bajai múzeumba kell bekopogtatni annak, aki a halászéletre kíváncsi lesz. Kása Csaba 17
