Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 8. szám
Bajai uíziuilag Nemcsak Komárom — Baja is megérdemelt volna egy Jókait. A kalandos sorsú hajósok, kövér gabonakereskedők, gazdag halászok, bővérű halaskofák, aranykezű céhesmesterek, faúsztatók, vendégfogadósok, vásározó népek városa is regényeket diktált volna tollba. Éppen úgy, mint Komárom. Jókaija nem volt Bajának, vált azonban Tóth Kálmánja, akivel sosem igazi tehetsége szerint jártak el. Petőfi halála után költővezér, koszorús poéta. Arany és Vajda János kortórsaként. Legjobban talán őt szúrta a babérkoszorú. De arra a közönyre sem szolgált rá, amely századunk második felében kíséri. Annál jobb költő, derekabb hazafi, hogy egyszerűen kitudjuk az irodalomból. Egy-egy szép költeményét nyugodtan taníthatnák a középiskolákban. A Szülőföldem tája címűt mindenképp. A múlt századi Baját különbül senki nem festette meg: Egy kis dombon fekszik az én szülőföldem, Fákkal vagyon a domb oldala berakva, Fölötte a város, ezüstszínű folyam Dombjának alatta. Túl a folyam partján sö(ét, kerek erdő, Csalogánydaltól zúg, minden lombja, bokra . . . . . . Mintha az a sötét, szomorú erdőség Költő lelke volna! Lenn a folyam partján egy-két halászlegény, Meg a vontatóknak összeázott serge, Nagyokat ugrálva, ostort pattogtatva, Vígan énekelve. Fejők fölött egy-egy vándor daru-csapat, Vadgalamb, keselyű, büszke fehér kócsag, Mellettük a vízben árboczos nagy hajók, Itt-ott egy kis csónak. Jobbra a folyamtól, ahol erdő nincsen, Áradástól vagy mi . . . egy tó szakadt, támadt; Rajta a halászok kivetett hálóval Hetykélkedve járnak. Gyönyörű egy tó ezl úgy szeretem nézni. Mikoron nem bántják, tiszta, csöndes este Egy-egy hal ugrál föl, a kék vízre fehér Csillagokat festve. A tóhoz lánykák járnak, hosszú szálú füvet tépnek, s összekötik vele az erdőben szedett virágot. De minek ott a szót egy tavacskára vesztegetni, ahol — a hátán keménykötésű férfiakat hordozva — a nagy Duna jár? . . . Lealkonyulfc a nap, már csak alig látszik, A sötét erdőség egyre feketébb lesz — De pásztortűz támad, — kell ez a vontatók Esti ebédéhez! Egy pásztortűz után tudja isten hány jő! Telesteli lesz már a sötét part végre . . . Esthajnal csillag után a többiek így jőnek az égre. A folyam tetején a tűz-sugaraktól Egymás mellett sok, sok tüzes oszlop támad . . . Úgy látszik, hogy a víz nem sok hasznát veszi A hold sugarának. Fényes tükrén itt-ott egy csónak megy lassan, Ha a víz nem folyna, még lassan se menne . . . Aki kormányozta, jól kifáradhatott, Elszenderült benne. Tiszta égbolt alatt ide kéklik Bajára a Zengő. A Mecsek. Ez már a bajaiaknak „felföld". De hát az alföldi ember a dombot is hegynek tartja. Annál természetesebb itt, hogy a gémek és a kócsagok bejáratosak a városba. Petőfi Alföldje küldi őket. Most, mint zengő felhők, csapatostul jőnek A nádas rónáknak vízi madarai: Szállnak a folyamra, a víz csattanását Meg lehet hallani. Lehet-e nem szeretni ezt a várost? Ezt a dunai tájat? Tóth Kálmán annyira szereti, hogy a királyi székhelyet is ide tétetné. De székhely enélkül is Baja, a dunai vízi élet egyik fővárosa. Tóth Kálmán gyermekkorában, a múlt század első évtizedeiben ragyog fel Baja szerencséje. Mintha isten tenyerében ülne ez a századokig néma váVos. S ott is ül, „Bács, Pest, Tolna, Baranya és a Kiskunság egybe szögellésénél", egyhatod országrész piaci felvevőhelyeként és központjaként. A hódoltság eltaposta, magyar lakosságát szíjra fűzte. 1556-ban a török harmincnyolc katonára bízza a város védelmét, ez a harmincnyolc is a kontyos szolgálatába szegődött, rác, akiket a zsoldkönyv is így emleget: „martalasz". Százötven esztendeig valóban martalócok, latrok, prédálók, húzóvonyók tanyája Bácska. Hol a török prédálja, hol a beütő végvári vitézek riogatják. Rákóczi alatt a Balkánról felhúzódó rácok labanchitre .térnek, gyilkolnak, fosztogatnak. Ha a török még nem tarolta le a vidéket, elvégzik ők a maradék munkát. A fejedelem hajdúit küldi ide, a ikurucuk is égetnek, perzselnek, így állnak bosszút a lemészárolt magyar falvakért. Mintha az ördög lenne a felvigyázója e tájnak. Annál gyorsabb a gyógyulás és az erősödés. Bácska gabonáját, sertését, szarvasmarháját nem nélkülözheti az ország. Baja felülhet a szerencse körhintájára. Felzárkózik Pest, Komárom és Győr mellé negyedik Vízivárosnak. Szinte szempillantás alatt beéri őket. Az 1700-as évek végén már „Kis-Pest"-ként tartják számon. Néhány évtizeddel később a Társalkodó című lap „Magyar Fiume"-nek nevezi. Száz bajai hajó járja ekkor a Dunát, s legalább még kétszer ennyi szállítja az ország északi részébe, de Becsbe is, a Baján felvett árut. A város legtöbb házához magtár is tartozik — itt raktározzák, innen árulják ki a búzát, zabot és kukoricát. Baja hét vendégfogadója kevés hozzá, hogy az ide tóduló kereskedőknek, kupeceknek, hajósoknak szállást adjon. „Az ivószobában — szól egy korabeli tudósítás — nem férvén el a sok hajós és húzó legény, gabonát a hajókra hordó kocsis, és gabonát áruló paraszt, a kapu allya, udvara, sőtt a szín is tele volt ivókkal." Legnagyobb a keletje a bánáti búzának, de a győri, szegedi, komáromi kereskedők, s a bécsi nagykereskedők megbízottjai a szerémségi borra és a sárközi gyapjúra is alkusznak. A komáromiak egész utcasort laknak a Sugovica partján, a tutajok a házuk elé állnak. Előbb kiárulják a Vágón és a Dunán leúsztatott fenyőfát, aztán a pénzből ck is búzát, bort, állatot vásárolnak. Ebben az időben a bajai sertés- és marhavásárok felülmúlják a győrit. Megesik, hogy a húszezer lakosú városban százezer vásározó gyűlik össze. Nem is férnek be a városba, a Baját övező réteket szállják meg. Ahol a kereskedő- és a hajósélet virágzik, felserkennek ott a mesterségek is. Baján a hajóácsok és a kötélverők a leghíresebbek. Mi közük a vízi élethez a kötélgyártóknak? Legalább annyi, mint az ácsoknak. Kenderkötél nélkül nincs hajózás a Dunán. A lenkötél megfizethetetlenül drága, a drótkötél majd a századvég újítása lesz. Kézenfekvő, hogy a ihajóvontatók nem boldogulnak kötél nélkül. De hányféle kötélről rendelkezik a fedélzetmesterek íratlan szabályzata? Dobókötél, árbockötélzet, práger — a gépházban a nagy gépek mozgatására, a megdőlt hajó felállítására —, egy- és kétosatos végű kötél, mentőkötél (mentőhurokkal), no és a laufer — a futtató, amelyet minden matróz a zsebében hord. Ezzel a félméteres kötéllel fogják össze a vastagabb köteleket. Kendenkötélből készült az ütközőballon és a svóbler — nyüstbojt —, amellyel a hajókat söpörték fel. Cirokseprűt nem használhattak, mivel az kihuzigálja a hajóréseket eltömő mohát. Élet és halál múlott a köteleken — egy szakadás, egy rossz burkolás hajósok, vontatók, vontatólovak vesztét okozhatta. Baján az utolsó hajóács Vörös János volt. Nagy ’kor üli meg a vállát, de még elbírja az idő súlyát. Az utolsó kötélgyártók a Csallóközből idetelepedett Khin család tagjai. Kijártak a város főteréhez kanyarodó Sugovicára — a Kamarás-Dunára —, ott fonták, sodorták a kötelet. Az emberek megál'tak mellettük, nézték, miként mesterkednek a kenderből gerebenezett •kóccal. Úgy tartották, hogy kötélverésből nem lehet vizsgálni, az inasidő kevés a mesterség megtanulására. Egy élet is kevés hozzá. Nem is leste el senki emberfia Khinék titkát; magukkal vitték azt a temetőbe. Ez idő szerint már nem él senki az országban, aki a régi kötéleszközöket, elkötéseket saját kezével el tudná készíteni. * Egy ország várta húsz esztendőn át Türr Istvánt. Titokban, összehajolva énekelték: Majd hoz Kosuth tisztát, Türr Pista meg puskát, Éljen Garibaldi. 16 „Trófea” — szarvasbika az ártéri erdőben
