Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 8. szám
Bemutatjuk a Bogdánfy Ödön emlékérmeseket ■ I „Szolgálni ke//...” — Egyszer a kislányomat elvittem magammal külszolgálatra — emlékezik vissza a múltra Bukovszky György —, mert meg akartam mutatni neki, hogy mit csinál az édesapja. Mutattam neki egy vízzel teli árkot, s mondtam: látod kislányom, mennyi gondot tud okozni egy árok. Mire a kislányom a világ legtermészetesebb hangján azt mondta: akkor apa, temessük be! De hát nem ilyen egyszerű a vízügyi szolgálat, ahogyan egy gyermek elképzeli s ezt legjobban éppen Bukovszky György, két évvel a nyugdíj előtt, háta mögött egy infarktussal, egy megszolgált élettel. A budapesti születésű, de aztán Tápiósülyön nevelkedett, majd Mezőtúron érettségizett ifjú diák fejében sok minden járt, csak az nem, hogy egyszer vízépítő mérnök lesz belőle. Általános mérnöki karra jelentkezett, s dr. Németh Endre biztatására, javaslatára tért át egy másik pályára. így lett belőle vízépítő mérnök. De amíg a vízügyi szolgálat magához hívta, addig volt néhány kacskaringó az életében. Csak 1954-ben került, mint építési ágazatvezető a fehérvári vízügyhöz. Az maga egy regény az életéből, míg 1954-től mára szakágazati főmérnök lett belőle. — Akkor, fiatal fejjel nem is tudtam, hogy mire vállalkoztam. Most, hátam mögött 58 esztendővel már tudom, hogy a vízügyet csakugyan szolgálni kell, hittel, lelkesedéssel, íróasztal mellett, kint a terepen, gátat védve. Hiszen ha csak az árvízi élményeimet kezdeném elmesélni, ez a füzet megtelne velük ... Hogy az lettem, ami vagyok, abban nagyon nagy érdeme van szeretett tanáromnak, dr. Németh Endrének, s mivel annak idején neki soha nem mondtam köszönetét, most úgy hálálom meg a jóságát, hogy szeretek a fiatalokkal foglalkozni, szeretem tanítani őket. Ha szabad azt mondanom, s talán nem is hangzik nagyképűnek: sok fiatal szakembert neveltem az elmúlt évek, évtizedek során. A vízügyi szolgálathoz a kitartáson kívül nagy tapasztalat kell, a dolgok kiérleléséhez pedig távlatra van szükség. Hivatali szobájában beszélgetünk, csak nemrégen jött meg Veszprémből, ahol tárgyaláson volt. Egy szakágazat gondja az övé, a falakon fényképek, dokumentációk, talán egy sincs, amelyhez ne lenne köze. És közben oly nehezen beszél sikereiről, de aztán kiteríti elém a térképet. — Amikor vízügyi eredményekről beszélünk, általában soha nem egy ember nevéhez kötődnek az elvégzett munkák. Sok ember közös ereje, összefogása van bennük, mint például ebben is, íme ... Térképhez fűz magyarázatot: — A Velencei-tó vízszintszabályozási tározójának létesítése — és magyarázza, hogy ennek következtében újra él a Velencei-tó hogy a Zámolyi és a Pátkai víztározók miként segítik állandósítani a tó vízszintjét, hogy mekkora lehet ma a vízszintíngazodás és mekkora volt annak előtte. Már csapong, már a Balatonnál járunk gondolatban, mert a Balaton déli partja is hozzájuk tartozik, de ezt ugye a VITUKI tervezi ... — Szerettem mindig elmélyedni a dolgokban — vall tovább munkájáról. — A vízügyi egyenleteket már a múlt században lerakták. De azért még jócskán maradt munka a mai nemzedéknek is. Én az árhullámmozgás leírásának differenciálegyenletével, a Navier— Stokes-törvény egyenletével, aztán a tórozás differenciálegyenletével foglalkoztam. Ezek megoldása sok időt rabolt el, volt ahol csak részleges sikert tudtam elérni. Mindig a gyakorlat számára alkalmas egyenletek felállításával foglalkoztam. Dolgozataim sorra jelentek meg a Hidrológiai Közlönyben, aztán szerte a világban, a hasonló szaklapokban: Kijevben, Pozsonyban, Bukarestben, Leningrádban, s egy Gardában kiadott olasz szaklapban is. És Wellingtonban, Új-Zéíandban, ezt dr. Zsuffa Istvánnal közösen írtam. A beszélgetést azzal kezdtük, hogy gratuláltam a Bogdáinfy Ödön emlékéremhez. Erre az asztalra tett egy könyvet, ott volt kezeügyében. Kinyitottam. A címe: Hidraulika. Budapesten adták ki, 1904-ben, írta Bogdánfy Ödön műegyetemi magántanár. Amikor az egyetemet elkezdte Bukovszky György, akkor halt meg Bogdánfy Ödön, egy nagyszerű élet végén. Hiszen az 1863-ban született mérnök, hidrológus 1944-ben halt meg. S mi mindent tett, alkotott! Megszervezte az árvizek előrejelzését, rendkívül jelentősek a hidrometeorológiai tanulmányai és vízgazdálkodási munkái. Hosszú ideig a Vízügyi Közlemények szerkesztője volt. Baloldali érzelmű ember volt, a Tanácsköztársaság egyik jelentős alakja, 1919-ben a vízügyi szolgálat vezetője lett, majd 1920-ban, 19-es magatartása miatt, nyugdíjazták. — Hol őrzi a kitüntetést? — Természetesen a diplomám mellett. Ügy éreztem, jobb helyet nem is találhattam volna neki. Odatettem, egy előzőén már megszerzett kitüntetés, a Munka Érdemérem mellé. Egyszer már megkaptam a Bogdánfy Emléklapot is, a Hidrológiai Társaságtól. És hogy teljes legyen a felsorolás: pályáztam is, a Bogdánfy nevével fémjelzett pályázatra beküldött munkámat megvásárolták. — Mire büszke munkásságából? — No, ez az, amire nem lehet válaszolni. Nem lehet kiválasztani semmit sem az életútból. Mindennek a maga helyén van jelentősége. Még azoknak az éveknek is, amelyeket nem a vízügyBukovszky György nél töltöttem. Ezek is hozzásegítettek valamihez. Persze, az ember ha visszanéz, szívesen emlékezik. Például a Fehérvár—Csurgó tározó kialakításához, hogy komplex legyen, én is hozzájárultam. S hány halastó van, amelynek tervezésénél én is dolgoztam, mint osztályvezető. És ezek a halastavak nagyon jól működnek. — Kiknek tartozik köszönettel? — Két embertől tanultam sokat. Az egyik a már említett dr. Németh Endre, a másik Lászlóffy Woldemár. A VITUKl-ban dolgozott, a nemzetközi kapcsolatoknak volt nagy szakembere. Hányszor leszidott —• gondolom nemcsak engem —, egy-egy gyöngének, vagy gyöngébbnek hitt dolgozat miatt! Nagyon sokat tanultam tőle. Az értő szem rengeteget jelent. Nagyon sokat köszönhetek neki! — Akinek életeleme a víz, az szereti a vizet a szabadsága alatt, a hétvégeken is? — Betegség után, infarktus után vagyok és elég magas vérnyomással. Az úszást nem ajánlják. Pedig van nekünk Balatonakarattyán egy 125 négyszögöles kertünk. Én nem járok le a vízhez, legalábbis nem fürödni, úszni. De a vizet amúgy szeretem. A víz mindig gyönyörű. A Balaton is, a Velencei-tó is. De mondjam-e, hogy nekem a Zámolyi és a Pátkai víztározó legalább olyan szép, mert benne látom munkám, az életem egyik szakaszát? — Ugye, azzal kezdtem, hogy mit mondott régen a kislányom — akiből pedagógus lett azóta! — hogy temessük be az árkot. De én tudom, hogy a víz útját szabaddá kell tenni! A víz az egyik legnagyobb romboló és teremtő erő a világon. És én a víz szolgálatába állítottam az életemet. Nem bántam meg. 10
