Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 1. szám
Napok múlva is ezt meséltük, ez forrt a szemünkben esti álom helyett, ragyogott a szememben a kék és zöld színek kavalkádja, mert ez a két szín itt az uralkodó, no és a fehér, mert elhoztuk magunkkal a látvány szépségét, a hegy titkát, a Száva születését, És aki ismeri az eredetet, nem akarja látni a meghalást? Már hogyisne akarná, nagyonis akartam én, éppen a Duna-deltát látni, hogyan hal meg a víz, hogyan ömlik a tengerbe, miképpen simul a végtelen vízbe. Elindultam sokszor a vizek országútján, sokszor, sokfelé, s mindig vagy majdnem mindig a Duna vízgyűjtőjén hajóztam. Ezért akartam látni a Duna deltáját, a torkolatot. Egyszer, már majdnem eljutottam odáig, Tulceában voltam, ott jártam, a nádgazdaság központjába utaztunk ki, Maliucba, amely félúton van Tulcea és a tenger között, a szulinai Duna-ágban. Ki is találtam társaim örömére ezt a rímet: „Tulcea /a Duna-delta kulcsa", ami igaz is, mert itt ágazik el háromfelé a Duna, hogy aztán mindegyik ág keresse a maga útját, a maga erejéből jusson el a feltöltött delta nehezen járható földhátán. S végül 1974 májusában megadatott a régóta várt öröm. Hátára vett Brailában a Hungária, ez a 6200 tonnás tengerjáró, ott éjszakáztunk (írjam végre magyarosan kiejtés szerint:) Tulcsa alatt, néztük a naplementét, amely csodálatos volt ezen a nappal szürke országúton, aranylott a víz, másnap reggel, pedig hat órakor indult el hajónk orra előtt a pilóta, vagyis a révkalauz hajója, s vitte, vezette nagy hajónkat a keskeny szulinai Duna-ágban. De nagy csalódás volt nekem ez a reggeli hajózás! Nagynak, hatalmasnak gondoltam a Dunát, amely keskenyebb volt itt, mint Budapesten, összeszorítva Buda és a Pest gátjai között, keskeny volt s állandóan kotorták, nehogy eliszaposodjék, mindegy, félretettem a csalódásomat, s néztem a part menti településeket, a lipovánok halász házait, a kiterített s száradó hálókat, a vízretelepült szélmalmok integető kerekeit, gyerekek futottak velünk versenyt a parton, csónakosok keltek útra a Delta ezercsatornás ágaiba, s egyszer csak felcsillant a messzeségben a tenger, a szemünkbe tükrözött, feltűntek Szulina házacskái, itt volt csak igazán öröm hajónk megérkezése, noha meg sem álltunk, ugyan mit kerestünk volna itt, hiszen az első kikötő Isztambul volt. De mi ez? Elmaradnak a házak, a part is elmarad, állunk a hajó farában, mögöttünk, vagyis a szemünk előtt lobog a pirosfehér-zöld zászlónk, integetnek a szárazföldön maradók, hirtelen nagyot libben a hajónk, érezzük, ez már igazi mély víz alattunk, ez már a tenger. De akkor hogyan lehetséges, hogy mi mégis csatornában úszunk, két, hosszú, a tengerbe vezető móló között visz az utunk. Csalás és csalódás! Hát ilyen a Duna megérkezése? Még itt is kézen kell vezetni, még itt sem engedi magára az ember? Hogy fusson végre kedvére, a maga akaratából, s úgy egyesüljön a tenger vizével. Most érünk a jó másfél kilométer hosszú mólósor végére, messze mögöttünk a szárazföld csíkja, most kanyarodik el a pilót hajója is, magunkra maradunk, előttünk a tenger, vagy dehogyis előttünk, alattunk a tenger, de mi ez, nézzük a vizet, nem ragyog, nem kéklik, ez még a folyó vize, nini, milyen mélyen visz a tengerben továbbra is a Duna, nem keveredik el a tengerével, már hogyis keveredne, még tartja, lebegteti hajónkat. Azután feltűnik egy hosszú csík a tengerben, igen, ott látszik a különbség a két víz között. Addig a Duna vize és attól kezdve a tengeré, furcsa kavargás ez, fényképezem is, ezt meg kell majd mutatni otthon, különben el sem hiszik, hogy kilométereken át a Duna vize vitt tovább a tengerben is. Fekete-tenger! Nekem első szerelmem minden tenger között, az első mert hozzá futottam először, éppen innen a harmincadik esztendőmön, benne fürödtem először, s kóstoltam meg vizét, hogy valóban sós-e? Itt láttam először delfineket, s verset írtam a partjára, hogy vigye el a hullám, szonettet véstem a homokba, Ruszalin Muresanu költőbarátommal együtt, én magyarul, ő románul, a tenger mindegyiket egyképpen elolvasta s eltüntette. Együtt álltunk Konstancában a híres-hírhedt száműzött, Ovidius szobra előtt, maghajtottuk a fejünket, s szerettük azt a tengert, amelyet ő annyira gyűlölt. Amikor mélyen bent hajóztunk mór a tengeren s gyönyörködtünk végre kék színében, amikor elmaradt a part, s a messzelátó sem hozta szemközeibe már, a Szavicára gondoltam, a Komma falából kitörő forrásra, meg Szegedre, hol Fonyó András tanító úrnak nem tudtam megfelelni a kérdésére, hogy merről folyik a Tisza, s a gyermekkori álmokra gondoltam, amikor romantikus lélekkel akartam felfelé hajózni a Tiszán, igen ott, a hajó farában ülve örvendezett a lelkem, hogy végigjártam lám a vizek nagy országútját, s eljutottam minden víz végcéljához: a tengerhez! S még mindig jött mögöttünk a nagy kék országút, minden tengerjáró örömére, az a fodrozó, hatalmas, kék szőnyeg, amelyet maga után húz a hajó, forr ilyenkor a víz, köröznek fölötte a sirályok, a halászmadarak, mit tagadjom, boldog voltam. A Marea Neagra, a Fekete-tenger, a Pontus Euxinus, az álmok tengere vitte hajónkat, akárcsak hajdanán az argonautákét, igen, a Hungária volt a legendák Argó hajója, s mi, messzire utazó, tenger nélküli magyarok kerestük a magunk aranygyapjúját, hiszen mindenki azért száll vízre, hajóra, tutajra, tengerre, csónakba, óceánjáróba, hogy megszerezzen valamit a gyermekkori álmok elképzelt világából, amelyet megfest magának az ember, amikor először ül egy folyó, egy patak partjára, s arról álmodik, hogy felkerekedik. Kék vizek országútján úszott a hajónk s én találgattam, hogy mikor érünk a Boszporuszba, mikor fogadja hajónkat Büyükdere, a szorosra vigyázó várral, s mikor látom majd meg Yenikőt, ahol először éltek a Rákóczit követő magyarok s ahonnan oly boldogan hajóztak el új otthonukba, Rodostóba! De ez már egy másik történet. Takács Tibor Á „kis energetika" nagy előnyei A világviszonylatban kitermelt energiakészletek több mint egyharmad részét az ember által felhasznált leguniverzálisabb energiafajta, a villamos energia előállítására használják fel. A legolcsóbb villamos energiát ma a szuperteljesítményű, pakura-, szén- és gáztüzelésű erőművek adják, valamint a hatalmas vízerőművek. Ennek ellenére nő az érdeklődés a „kis energetika”, az áramfejlesztő telepek iránt, amelyek sikeresen üzemelhetnek a távoli, nehezen megközelíthető területeken, ahol az energiafogyasztás szintje alacsony, a távolság pedig nem teszi kifizetődővé a transzformátorállomások és az erőátviteli vezetékek építését. A Szovjetunióban sorozatban gyártják már az „Északi fény" elnevezésű, 20 ezer kW teljesítményű úszó gázturbinás áramfejlesztő telepeket. Ezek a mozgékony erőművek a Szovjetunió északi területein gyorsítják meg a kőolaj- és földgázlelőhelyek kiaknázását. A negyvenes évek közepén, amikor helyre kellett állítani a második világháborúban lerombolt energiabázist, a Szovjetunióban kihasználták a kis folyók vízerőforrásait is, különösen a mezőgazdasági körzetekben. Az országban 1950-ben több mint hatezer — 50—100 kW teljesítményű — vízerőmű üzemelt. Feladatukat: a mezőgazdaság fejlődéséhez biztosítani a szükséges minimális energiát, sikeresen teljesítették. Ma a Szovjetunióban főleg nagy- és szuperteljesítményű (1—6,4 millió kW-os) vízerőműveket építenek. Ám a kis vízerőművek iránti érdeklődés nem szűnt meg. Ma főleg a hegyvidéki körzetekben épülnek, ahol a folyók vízerőpotenciálját még kevésbé aknázták ki. Építésüknél gyakran alkalmaznak a hagyományostól eltérő módszereket, például az irányított robbantás módszerét, amely lehetővé teszi, hogy néhány másodperc alatt gátat emeljenek. Az eredeti műszaki megoldások növelik a vízerőművek megbízhatóságát és élettartamát. Grúz szakemberek például olyan ragasztóanyagot hoztak létre, amely, vízben megszilárdulva, tartósan betömi a gáton keletkezett repedéseket. Kidolgozták a különleges műanyag gyártási technológiáját is, amely a vízlevezetőcsatornákat megóvja a jéglerakodástól és egyidejűleg elvezeti a sztatikus elektromosságot. A Tiensan hegységben sikeresen fejezték be az első szovjet mikrovízerőmű kipróbálását. A miniatűr, 80 kilogrammnál kisebb súlyú erőművet a gleccser-patakban állították fel. Egy meteorológiai állomást szolgál ki. A mikrovízerőműnek mindössze négy szerkezeti részegysége van: a vízgyűjtő, a vastag falú nyomótömlő, a hidroenergetikai blokk és a feszültségszabályozó. Az 1,5 kilowatt teljesítményű erőmű normális működéséhez másodpercenként 50 literes vízhozamra van szükség és a vízfolyás 4 fokos eséséhez. A termelt villamos energia önköltsége háromszor kevesebb, mint a dízel-hajtású berendezéseknél. (APN) 21
