Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 7. szám
A Boszorkány-szigeti gátőr fia Gyerekkorom legrettegettebb helye volt a Boszorkány-sziget, Szeged alatt, túl a Hattyas telepen, mert arra vezetett az út. Nagyanyámtól sokat hajlottam a boszorkányokat emlegetni, később, ifjú fejjel már keresvekutatva olvastam a történelmet, a krónikákat az egykor élt boszorkányokról, akiket Szegeden égették utoljára a művelt Európában, 1728-ban. Amikor már ifjú emberként jártam a Boszorkány-szigetre, csakis olyanokkal mentem, akikre nem lehetett ráfogni, hogy boszorkányok. Ezeket meséltem el beszélgetésünk elején Molnár Ambrusnak, aki foglalkozására nézve szivattyútelepi gépész, de akiről tudom, mégpedig Furák András szb-titkártól, hogy ő az egykori boszorkányszigeti gátőr fia. Már hogyne keltette volna fel figyelmemet ez a 39 esztendős férfi. — Én sosem féltem a boszorkányoktól, sőt, igen sokat játszottam azon a dombon, ahol a szóbeszéd szerint megégették őket. Apám 1942-ben került a Boszorkány-szigetre, 1965-ig laktak ott, akkor aztán bejöttek Alsóvárosra, a Földműves utcába. Persze mindezt nem így mondja el Molnár Ambrus, de szépen kerekítve az ő-fcet, vagyis ahogyan itt beszélnek, kedvem kerekedne nekem is így kérdezni. hadd álmélikodjék. — Volt egy bátyám, sokkal idősebb mint én, mert ő 29-ben született, én meg csak 1944-ben. Hát képzelje, ő is gátőr lett, az apám mesterségét követte. Most Klárafalva és Ferencszállás közötti gátőrház az övé. A gátőrnek csöndes, nyugodt élete van. Ezt kár is lenne tagadni. Erre születni kell. Bár nem éppen könnyű élet mégse gátőrnek lenni! Például arra emlékszem gyerekkoromból, hogy nagy teliék voltak, aztán apám szánkóval, a töretlen hóban behozott a telep széléig, délben, tanulás után meg hazaszédelegtem valahogyan. — Mondtam már, én jóban voltam a boszorkányokkal! De sokat játszottam azon a dombon! Egyébként az amolyan kirándulóhely volt, főleg hétvégeken sokan jöttek ki, csodát látni. Elmereng a múlton. Mit is meséljen el, mit merjen ki az emlékezés hálójával? —• Tőlünk 11 ikm-re van a jugó határ, addig van még egy gátőrház, abban meg Szalma János bácsi volt a gátőr. Sajnos, meghalt már. Hozzá sokszor átment apá'm. Nem, nem csónakkal, dehogyis. Nem is hiszi, tőlünk messze ám a Tisza! Másfél kilométerre, úgy ám! Tudom, mindenki azt hiszi, hogy a gátőrház ott áll a folyó partjában. A, dehogyis. Vagyis a mienk a töltés aljában állt, és Tiszának nálunk óriási ártere volt. Ott csak akkor volt víz, ha áradt a folyó! Az nagyon izgalmas volt. De előreszaladtam a történetben, mert azt meséltem, hogy apám át-átrándult Szalma bácsihoz. Ilyenkor én is mentem vele. Ladikkal csak akkor, ha nagy volt a víz. Hű, de szerettem a nagy vizet! Akkor izgalmas a gátőr élete. De izgalmas ám I Nagyon szerettem ladikázni. Eleinte úgy, hogy apám vitt a ladikkal!, később meg úgy, hogy elkumyeráltam. Még később, már nem is kértem, csak elkötöttem a haverokkal s megladikáztattam őket. Amikor kint a víz a töltésnél, akkor egy jó km-re bemereszkedtünk az ártér vizén, ott volt egy csodálatos sziget. Rajta nyulak, fácánok, őzek. Mi meg kiszálltunk. Csodálatos volt. Akkor már tudtam úszni. Nem tanított engem senki. Ja, mégis, a kutyáink. A Bobbi. Meg a bátyám is segített. De amúgy magamtól tanultam meg úszni. Beleszippant a levegőbe, mintha tavasz lenne, mintha nyitva lenne az ablak s behozná a szél, ez a szeptemberi kellemes szél a folyó illatát. — Tudja mit szerettem nagyon? A fűzfák illatát. De hiszen szegedi, minek meséljek én erről. Jaj, én azt nagyon szerettem. Én a tavaszt szerettem, akkor olyan csodálatos zöldbe öltözik az ártér. Nekem csakis a tavasz szép a folyó mentén. Nem akarom megzavarni kérdéssel, hagyom, hogy mondja az emlékeit. — Na igen, el is felejtem mondani, hogy hatéves voltam, amikor megtanultam úszni. Mert amikor iskolába Írattak, már vígan úsztam a Tiszában. És mennyit legeltettem a teheneket. Két-három tehene mindig volt a gátőrnek, nekünk is. Meg disznó is, néhány, aztán rengeteg aprójószág. Na, egyet nem szerettem csak: tejet hordani! Biciklivel hordtam, mert azt is hamar megtanultam. Sokszor meg iskolába menés előtt vittem be a tejet Hatytyas telepre. Tudja a feladatát, akár ne is kérdezzem: meséljen az életéről. Hát ha ez érdekes, akkor mesél, szívesen. Folytatja. — Horgásztam is. De leginkább a kubikgödrökben, illetve nem is horoggal fogtuk a halat, hanem hálóval. Meg tapogatóval. Azt is ismeri? Szintén fogott halat tapogatóval? Akkor mi igencsak egyet értünk. Igaz? De tudja-e, hogy a gátőrnek nem kell horgászni? Látom, ezt nem érti. Hát úgy, hogy a gátőrnek elég, ha jóban van a halászokkal. Azok aztán adják a halat. Főzni is tudok persze, halászlét, de azért odohaza a feleségemé a fakanál. Én csak akkor fogom meg, ha egy-egy brigádvacsora van, vagy bármilyen találkozó. Akkor, nem mondom, szívesen odaállok a bogrács elé. De nem egyedül. Nem ám! Van egy barátom, annak gátőr volt az apja, Dékárny János, szegény bele is fulladt a Marosba, na, az én barátommal főzzük ketten a halászlét. Aztán tudja-e, hogy miért nem én főzöm otthon a halászlét? Mert a feleségem nálamnál is jobban tudja. De könnyű neki, gátőrlány ő is. Az édesapja Bognár Sándor, a tápéi gátőr. De akkor, mikor én megismertem őket, még nem ott volt a gátőrház, ahol most, Tápé alatt, hanem itt, ahol a Sárga van. Ott, ott, a Körössy halászcsárda közelében. Megtanulhatta igazán a főzés titkát. Meg is tanulta ... Na, hogy milyen a szerelem. A gátőr fia, meg a gátőr lánya, a város két ellentétes pontján. Hát nem olyan, mint a mesében? Éppen olyan. —■ Engem mindig a motorok érdekelték. Autószerelést tanultam. 1960. április 1-én léptem be a vízügyhöz. Ide, az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatósághoz. Persze ezt is apám intézte el. Elmehettem volna máshová is. De nem. Ha már apám is, a bátyám is, ezt az istent szolgálja, szolgálom én is! És autószerelősködtem itt sokáig. Szivattyúkezelő csak sokára lettem. De előbb hadd meséljem a szerelmet. Eljárogattam apámmal Bognár Sándorékhoz. El én. Volt egy kislányuk. Erzsiké. Iskolás még. Nem is hittem, akkor, hogy egyszer még megakad rajta a szemem. Hát megakadt. Az apósom, adai. Tudja, hol van Ada? Odaát Jugóban! Ott bizony, a Tisza partján. Egykor nagyon nagyra voltak vele, mert Rákosi Mátyás is ott született! Nahát, én Erzsikébe beleszerettem. Igaz, így sose mondom neki, mert nekem ő Szöszi marad már haláláig, de az is igaz, hogy ki nem ejtette: Ambrus, mert engem mindenki csak Robinak ismer. Annyira rám ragadt ez a név, hogy hallotta, Furák András is, mindenki csak azt mondja: Robi. Hát a fiam Robi lett. Iqazából ... Az esküvőt is elmeséli. Merthogy két lakodalom volt, egyszerre. Hát ez meg, hogy volt? — Az úgy volt, hogy nagy a rokonság. Apámék öten voltak testvérek, Bognárék négyen, így aztán két sátort állítottunk fel: egyet mi Alsóvároson, a Földműves utcában, egyet meg a tápéi gátőrháznál. A Bognár-rokonság a füzesek alatt lakodaJmazott, a Molnárfamília meg Alsóvároson. Mi meg, Szöszivei hol itt, hol ott. Jaj, mi is volt a menü? Csirkeleves volt, az bizonyos, aztán disznót is öltek mind a két háznál, mert emlékszem, éjfél után hurkát, kolbászt tettek az asztalra. Hogy aztán mi maradt meg mindebből mára? Hát a gyönyörű emlék. Robi fiam 1970- ben született, a nagy árvíz idején. Május 20-án. Most nyolcadik osztályos. Hogy mi lesz belőle? Most kell neki határoznia. Szakközépiskolába szeretném adni, legyen érettségije is, szakmája is. Aztán, ha akar, tanulhat tovább. Nem igaz? És Erzsiké? Vagyis Szöszi? — A feleségem a gépüzemnél anyagkönyvelő. Egyébként én is ott dolgoztam, a gépüzemnél, a Petőfi telep végében, de hát tudja, hogy hol van, Magyar Győző a főnököm. Ő az üzemágazat vezetője. Nagyon megértjük egymást. Szóval ott dolgoztam, javítottam az autókat, mert bolondulok értük, ma is. De bizony, sokat kell emelni. Megemeltem magam. Azaz, lumbágót szereztem. Na, fájdalmas betegség. 23
