Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 7. szám
Lászlóffy Wold©már nemrégiben közreadott Tisza-monográfiáját (Akadémiai Kiadó) követve a Vízügyi Dokumentációs és Továbbképző Intézet 1983 tavaszán jelentette meg Vágás István, a műszaki tudományok doktora könyvét, amely „A Tisza árvizei" címet viseli. A Tisza árhullámainak részletes leírásával és hidrológiai értékelésével eddig kevés könyv foglalkozott. Az egyik legértékesebbet Korbély József írta 1937- ben. Azóta a Tisza újabb jelentős árhullámokat produkált, s az emlékezetes 1970 évi árvíz során minden korábbinál magasabb vízállást ért el. A szerző közel 20 éve Szegeden, az Alsátiszavidéki Vízügyi Igazgatóságon dolgozik. így érthető, hogy munkája bizonyos szegedi szemléletet tükröz, s részletesebben foglalkozik az Alsó-Tisza és mellékfolyóinak sajátos árvízi problémáival. Vágás István könyve — a vízjárástörténet adatainak felsorakoztatásával és értékelésével — igyekszik megismertetni a tiszai árvizek tulajdonságait. Leírja, hogy az 1846-ban Vásárhelyi Pál tervei szerint megindított és 1870 és 1875 között lényegében megvalósított (bár teljesen még be nem fejezett) Tisza-szabályozás a folyó vízjárását alapjaiban változtatta meg. Az ország mai területének egyötödét érintő árvízmentesítéssel az egykor kiterülő vizeket a töltések közé szorították, s itt mintegy 3 m-rel magasabb árvízszintek keletkeztek a kiterülésben akadályozott vízmennyiségek miatt. 1876 óta azonban — amióta egyébként a vízállások idősorát is rendszeresen nyilvántartják — a Tisza árvizeinek lefolyása lényegében már azonos feltételek között mehet végbe. A szerző nem tulajdonít jelentőséget a vízgyűjtő területen azóta történt változásoknak: számításai szerint nagy biztonsággal állítható, hogy a szabályozás óta „ugyanaz” az árvízi Tisza folyik a medrében és töltései között. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetnének hatalmas szélsőségek a folyó vízjárásában és azt sem jelenti, hogy az árvízszintek bárhol, bármikor meghaladhatatlanokká válhatnának. Annyit jelent csupán, hogy a nagyvízi szintek ingadozásában a véletlen elem lényegesen felülmúl minden más — tényleges, vagy feltételezhető — okot. A könyv legrészletesebben 'kifejtett 6. fejezete tételesen leírja a Tisza (és a teljes vízgyűjtő) 1875. és 1981. között előfordult 38, fontosnak tekintett nagy árvizét. A leírást grafikus ábrázolások teszik szemléletessé. Ezekből lehet látni, mikor tetőzött a kezdődő árhullám Vásárosnaményban, majd a további fontosabb vízmérce-állomásokon, pl. Tokajban, Szolnokon, Csongrádon vagy Szegeden. A tetőzési vízállásokat is feltüntetik az ábrák. (Nemcsak a Tiszára, hanem legfontosabb öt mellékfolyóra, a Szamosra, a Bodrogra, a Sajóra, a Hármas Körösre és a Marosra is.) A grafikus ábrázolásokból a Tisza olyan jellegzetességei is előtűnnek, amelyek eddig nem tudatosodtak a szakmai közvéleményben. A Tiszán induló árhullámok közül egyes gyorsabb későbbiek utolérhetnek egyes lassúbb korábbiakat: ezt a jelenséget mér régebben is ismerték és leírták. Azt azonban ez a könyv írta le először, s példákat is mutatott be, hogy az eredetileg is egyediként indult, vagy levonulásuk 'közben egyesült árhullámok a Közép- vagy az Alsó-Tiszán két, vagy néha több részre válnak szét. A Tisza alsóbb szakaszain tehát gyakoribb, hogy az árhullám levonulása során nem egy, hanem két, esetleg több alkalommal tetőzik a vízállás. Az is igen jellemző a Tiszára, hogy számos alsó vízmércéjén — pl. Szegeden — sokszor korábban tetőzik az áradás, mint egyes felső vízmércéin, pl. Csongrádon vagy Szolnokon. Ilyenkor a tetőzést okozó hatás alulról fölfelé terjed. A könyv 11. fejezete (és függeléke) adja meg az indokolását annak, hogy a Tiszának miért jellemzői a leírt, más folyóknál „rendellenességnek" nevezhető jelenségek. A szerző rámutat, hogy a Tisza középső és alsó szakasza, kis esésénél fogva — ami pl. Szolnok és a torkolat között kereken 4 cm/km —, szinte mindenkor duzzasztott, vagy süllyesztett vízszintű. Ezt nem duzzasztóművek idézik elő, hanem természetes vízjárási okok: vagy a mellékfolyók árhullámának hatása, vagy a Duna visszahatása. Egyébként a mellékfolyók hosszú torkolati szakasza a Tisza vízállásainak hatása alatt áll. Éppen ezért alkalmazható a Tiszára Salamin Pál elmélete a duzzasztás!' vízszínvonalak meghatározására. A szerző a duzzasztási elmélet fordított műveletét dolgozta ki: mindéin ténylegesen észlelhető vízszínvonalat duzzasztási vagy süllyesztési vonalnak tekint, és ennek alapján számítást végez a zavaroktól mentes vízszínvona! megállapítására. A számításokból kiderül, hogy az „ideális" vízszínvonal a duzzasztott állapottól esetenként 2—3 m-re is eltérhet. Ezt a jelenséget az árvízi előrejelzéseknél feltétlenül figyelembe kell venni. A könyv függeléke az 1981. évi tavaszi árhullám elemzéséből azt állapította meg, hogy a folyó árvízi tetőzéseit Szolnoktól lefelé nem a felülről lefelé haladó árhullám jellegzetességei nyomán lehet meghatározni, hanem a Maros vagy a Duna Tisza-torkolati tetőzése alapján, alulról fölfelé hatoló vízszi ntsü ílyesztés követésével. A tiszai tetőzéseket olyan állapot jellemzi, amelyeknél előbb a növekvő vízállások csökkenő hozamokkal, majd a csökkenő vízállások növékvő hozamokkal együtt fordulnak elő. A szerző szerint ennek az ellentétes állapotnak a jellegzetes előfordulása az a tulajdonság, ami a Tiszát Tiszává teszi. A vízszint duzzasztott, vagy süllyesztett állapota és a két állapot közötti folyamatos átmenetek magyarázzák egyrészt azt, hogy a vízállások és a vízhozamok tiszai összefüggése következetten, másrészt azt, hogy a folyó alsó szakaszain miért a folyásiránnyal ellentétes hatások okozzák a tetőzéseket és az árhullámok vonalának több részre szakadását. Annak ellenére, hogy a könyv a hidrológia számos elméleti kérdésében foglalt állást, s dolgozott ki egészen újszerű megoldásokat, összeállításában elsősorban gyakorlati célokat szolgál. A vízjárá'Störténeti szemlélet ugyanis nagyszámú észlelési adat áttanulmányozását és értékelését kívánta. A táblázatokban összefoglalt adattömeg a további értékelések munkáját is megkönnyítheti. Kétségtelen, hogy a szerző egyéni módon dolgozta fel a választott tárgykört. Ezt a Tisza „egyénisége", fontos hidrológiai tulajdonságainak viszonylagos feltáratlansága magyarázza, és a szerző hosszú árvízhidrológiai gyakorlata indokolja. A könyv a tiszai árvízvédekezés munkáját kívánja segíteni. Mint ahogy dr. Simády Béla, az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője a könyv előszavában írja: „Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik a Tiszával, annak árvízvédelmével foglalkoznak. Ajánlom azzal a gondolattal, hogy könnyebb azon a folyón úrrá lenni, amelyet kezdünk megismerni.” Dr. Pálfai Imre Élet a vízben és a parton Sok szó esett az utóbbi időben a Balatonról. Többen már alig figyelnek az ezzel kapcsolatos hírekre, vélvén, e témában már nehéz újat írni. Pedig tehet! Erről tanúskodik Entz Béla: VÁLTOZÓ BALATON című, közelmúltban megjelent könyve. A kötetet olvasva szinte megelevenedik a tó és környékének sokszínű, érdekes világa. A vízi élőlények bemutatása közben a parányi, csak mikroszkóppal látható planktonoktól a leghíresebb halfajtáikig olvashatunk. Külön erénye a műnek, hogy nemcsak a szigorúan vett vízi világról kaphatunk képet: részletes leírás olvasható a part élővilágáról, a Balaton környékének ornitológiájáról és a könnyező települések természeti szépségéről. Színes leírások mutatják be a tó különleges természeti jelenségeit. A híres rianásnak sem csupán a tulajdonságaival, hanem az okával és kialakulási jellemzőivel is megismerkedhetünk. Az albumszerűen összeállított, szépen kivitelezett kiadványt jól szerkesztett grafikai anyag teszi teljessé. A kötet fotóanyaga egy fénykép-albumnak is becsületére válna. Remélhetően ez a kis könyv is hozzájárul ahhoz az átfogó mozgalomhoz, amely a Balaton megóvását és eredeti szépségének visszaállítását célozza. (Entz Béla: Változó Balaton. Natura, 165 oldal, kötve 42,— Ft) Prohászka László 19 KÖNYVESPOLC A TISZA ÁRVIZEI
