Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 6. szám
A Földön az utóbbi 300 évben több mint 200 emlősállat- és madárfaj halt ki. Az utóbbi 100 évben mintegy 100 faj, az utóbbi 50 évben pedig 76 faj tűnt el a faunából és további 550 féle emlősállatot és madárfajtát fenyeget a közvetlen kihalás veszélye. Fentiek meggyőző erővel igazolják, hogy a Föld természeti erőforrásaival elkövetett pazarló gazdálkodás és a felfuttatott termelés következményeinek figyelmen kívül hagyása olyan óriási károkat okozott, amelyek egy része viszszafordíthatatlan, más része viszont csak óriási anyagi áldozatok árán orvosolható. A természet most visszaköveteli — mégpedig kamatostól — azt az adósságot, amelyet az ember eddig igénybe vett tőle. A természeti környezetben okozott károk helyreállítása terén óriási felelősség hárul a ma élő nemzedékre, mivel tevékenységével meggyorsította a biológiai egyensúly felborulásának folyamatát. A TUDÓS SZEMSZÖGÉBŐL Az ember és a természeti környezet kölcsönhatásával kapcsolatos eddigi fejtegetéseinknek mintegy szintetizálásaként idézzük fel Szentgyörgyi Albert, a kiváló tudós és nagy humanista ide kívánkozó gondolatait. A természet hatalmas, az ember kicsi; az emberi élet jellege és színvonala mindig az embernek és természetnek a viszonyától függött, attól, menynyire volt képes megérteni a természetet és erőit saját hasznára fordítani, írja a világhírű tudós „Az élő állapot” c. könyve egyik fejezetének bevezetőjében, majd így folytatja: Minden faj fennmaradása attól függ, milyen mértékben képes alkalmazkodni a környezetéhez. Minden más élő fajhoz Hasonlóan az ember is ahhoz a világhoz alkalmazkodott, amelyben kialakult. Ez a világ — mondjuk százezer esztendővel ezelőtt — végtelenül egyszerű volt, és egyszerűek voltak a problémái is. A legfőbb kérdés az volt, hogyan lehet napról napra életben maradni, élelmet, védelmet találni . . . Az ember életkörülményei annak arányában javultak, amint megtanulta formálni, használni az eszközöket. Felfedezte a tűt, a kereket, az íjat, a tüzet, a fémeket, a cserépégetést stb., ezek jelezték a primitivitásból felfelé vezető út állomásait. Ezek a felfedezések az ember mindennapi tapasztalatain alapultak. Mindössze az emberi értelem magános csúcsai, az egyiptomi és görög—római világ képviselői kísérelték meg szórványosan érteni is a természetet. Erőfeszítéseiket az „ókor tudománya"-kéot összegezhetjük. Ennek a korszaknak a tudományára jellemző volt a hit az elmélkedés, az ész fölényében, mely — mint vélték — akármilyen kérdést képes megoldani. Az ókori tudomány nem változtatta meg az emberi életet. A klasszikus tudomány —• néhány évszázadnyi latens periódus után — a XIX. században elvezetett az ipari forradalomhoz, mely nagyot lendített az emberiség életszínvonalán. Lendített rajta, de nem hozott minőségileg újat. A tűt már évezredekkel ezelőtt ismerték, a szövőgép csak gyorsabban és jobban tudott szőni. Hasonlóképpen a vasút — a vasparipa — csupán megelőzte a lovat és kényelmesebbé tette az utazást. A halandósági százalék csökkent, a tápláléktermelési lehetőségek növekedtek, új társadalmi osztály, az ipari munkásság született, de egészében a világ képe változatlan maradt. Századunk fordulóján négy fontos felfedezés jelezte az emberi történelem új szakaszának a kezdetét. Ismertté váltak az X-sugaraik (1895), az elektron (1895), a radioaktivitás (1896) és a kvantum (1900), ezeket a felfedezéseket nemsokára követte a relativitáselmélet (1905). Az új felfedezések közül egyik sem volt — és nem is lehetett — érzékszerveink által érzékelhető. Az ember körül egy olyan világ bontakozott ki, melyről az előtt sejtelme sem volt, amelyről érzékszervei semmilyen információval nem szolgálhattak számára. Az emberi történelem immár két felvonásra oszlik, ezt a két szakaszt a századfordulón a modern tudomány megjelenése választja el egymástól. Az első periódusban az ember abban a világban élt, melyben faja született és amelyhez érzékszervei alkalmazkodtak. A másodikban átlépett egy új, kozmikus világba, melyben teljesen idegen. Történelme folyamán eddig sohasem élt át ilyen hirtelen változást. Alig fél évszázados lappangási periódus után a modern tudomány kezdte megváltoztatni az emberi életet, olyan tényezőket vezetett be, melyekről azelőtt álmodni sem lehetett. Az ember birtokában többé már nem földi, hanem kozmikus erők voltak azok az erők, melyek a világegyetemet formálták. Kis földi lángjaink ezer C° fok körüli hőmérsékletét atomreakciók millió fokos hői, a nap heve váltotta fel. A lovak sebességét —• mint az emberi élet egyik tényezőjét — a fény és a hang sebességére cseréltük; fegyvereink viszonylagos ártalmatlanságát az atom ereje helyettesítette, mely kikötőket gátolhat, hegyeket mozgathat és közösségeket semmisíthet meg másodpercek alatt. Új kozmikus világban élünk, nem ehhez készült az ember. Hogy fennmarad-e, ez most attól függ, milyen gyorsan és milyen helyesen tud alkalmazkodni, át tudja-e építeni eszméit és elgondolásait, társadalmi, gazdasági és politikai szervezetét. Léte attól függ, gyorsabban tud-e alkalmazkodni, mintsem alantas erők elpusztítanák. Pillanatnyi helyzete előnytelen. Arra kényszerültünk, hogy ősemberi aggyal nézzünk szembe ezzel a helyzettel; olyan aggyal, mely nem sokat változott azóta, amióta kialakult. Idejétmúlt gondolkodásmóddal, intézményekkel és módszerekkel fogadjuk a vá Hozásokat. Szentgyörgyi Albertnek ez a mélyen szántó eszmefuttatása kitűnő éleslátással vázolja fel az ember korábbi és jelenlegi viszonyát a természethez és mély felelősségtudattól áthatva irányítja rá figyelmünket az új módon történő sürgős cselekvésre. A GAZDASÁGI-TECHNIKAI FEJLŐDÉS ELLENTMONDÁSAINAK FELOLDÁSA Közismert tétel, hogy a tudományostechnikai fejlődés hajtóereje a társadalmi szükségletekben keresendő. Ezek a szükségletek korunkban egyrészt az életszínvonal növelése iránti igényből, másrészt Földünk népességének gyors szaporodásából táplálkoztak. A tudományos-technikai haladás a társadalmi termelésben megnyilvánuló objektív folyamat, amely áthatja a gazdaság egészét, átalakítja a termelés és a fogyasztás szerkezetét, amely új, a termelés megújhodására visszaható szükségleteket teremt. A fejlődés forradalmi fázisát többek között a termelés technológiájának és technikájának nagymértékű, ugrásszerű, gyors változása jellemzi, amely — a termelés hatékonyságát, a társadalmi termelékenységet az átlagosnál jelentősen nagyobb sebességgel növeli; — együtt jár újfajta energiahordozók és anyagok kiterjedt felhasználásával. Fentiekből jól kiviláglik, hogy a gazdasági fejlődés és az emberi környezet minőségi állapota között ellentmondásos dialektus viszony áll fenn. U. i. a környezet minőségi romlásának végső oka a gazdasági tevékenység. Az életszínvonal emelésének elsődleges alapját adó gazdasági növekedéshez az ipar, a mezőgazdaság, az építőipar termelési eredményeinek folyamatos növelése, valamint a közlekedés, a hírközlés, a kereskedelem tevékenységének a termeléssel azonos ütemű bővítése szükséges. Az anyagi javakat előállító és forgalomba hozó népgazdasági ágazatok fejlesztése érdekében az ember — beavatkozik a természet rendjébe a bányakincs, a termőtalaj, a vízkészletek és az erdők mind nagyobb mértékű kihasználásával; — áttér a nagyüzemi mezőgazdasági és ipari termelésre (növénytermesztés kemizálással és gépesítéssel, nagyüzemi állattenyésztés, iparcikkek gyáripari előállítása) és —■ mind több korszerű (közúti, vasúti, légi) közlekedési igény kielégítésére. A gazdasági növekedés eredményezte életszínvonal-emelkedés lehetővé teszi számára — a minden tekintetben több igényt (egészségügyi, kulturális, szórakozási) kielégítő városias életmód kiterjesztését; — a falusi települések korszerűsítését és — az üdülőterületek fejlesztését. Megfelelő intézkedések elmaradása esetén a gazdaságfejlesztésnek ezek a velejárói a természeti és települései környezet minőségének romlását okozhatják, ami egyben fékezőleg hat a további gazdasági növekedésre is. A megoldás kulcsa abban van, hogy a környezetvédelmet a népgazdaság tervszerű fejlesztése integráns részeként értelmezzük és kezeljük. Természetesen ennek az elvnek a gyakorlatba történő átültetése, céltudatos, szer20
