Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 6. szám
A természettel éljünk barátságban Létünk sok-sok szállal kapcsolódik a természethez, hiszen tőle kapjuk mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy életünket egyre szebbé, tartalmasabbá tegyük. Míg korábban az ember a természethez, annak szigorú törvényeihez igazodva élt s magatartását az alkalmazkodás kényszere jellemezte, addig az utóbbi másfél évszázad alatt egyre mélyrehatóbban avatkozott be a természet rendjébe és ezáltal számos területen megbontotta annak egyensúlyát. E mögött gyakran megtalálható a „győzzük le a természetet" jelszó oktalan érvényesítése. A természeti környezet megváltoztatásáról nem mondhatunk le, de rendjébe úgy kell beavatkoznunk, hogy harmóniáját ne zavarjuk meg, vagy ha megzavarni kényszerülünk, kötelességünk azt magasabb fokon helyreállítani. A cél az, hogy az ember növekvő beavatkozása a bioszféra életritmusába a káros hatások elkerülésével menjen végbe. Beavatkozási tevékenységünk korlátáira mutat Engels a természet dialektikájáról szólva, amikor megállapítja: „...korántsem úgy uralkodunk a természeten, mint a hódító az idegen népen, mint valaki, aki kívül áll .... hanem hozzátartozunk és benne élünk ... és egész rajta gyakorolt uralmunk nem több, mint hogy felismerhetjük és helyesen alkalmazhatjuk a természet törvényeit". E filozofikus s egyben költői gondolat igazát bizonyítja a tapasztalat és a megismerés. Ha a természetet az ember nem legyőzni akarja, hanem barátságban akar vele élni, akkor joggal elvárhatja tőle, hogy Földünk lakóit a jövőben is megajándékozza mindazzal a széppel és jóval, ami szükséges olyan tartalmas élet megteremtéséhez, amely után ma az egész emberiség vágyódik. A természet egyik elemével sem szabad rablógazdálkodást folytatni vagy kíméletlenül bánni. Ha a természettől ma valamit elveszünk, mindig vegyük számításba annak jövőbeni következményeit. Gondoljunk csak arra, hogy várhatunk-e ősszel gazdag gyümölcstermést, ha tavasszal a virágba szökkent fa hajtásait vandál módon teljesen letaroljuk? Amennyiben mértéktartóan néhány virágos gallyal díszítjük lakásunkat, akkor a kapott esztétikai öröm mellett gyümölcsfánk dús terméssel is megajándékoz majd bennünket (feltételezve természetesen, hogy szakszerűen jártunk el). Az emberiség ezt az elvet sértette meg és így jutottunk el oda, hogy míg természeti környezetünk pusztul, készletei szegényednek, teljesítőképessége csökken, az emberiség létszáma, igénye, saját és technikai eszközeinek károsító hatása egyre nagyobb. Olyan ellentét ez, amely elkerülhetetlen katasztrófához vezet, ha helyes ökológiai alapokon, kellő előrelátással nem növeljük természeti környezetünk teljesítőképességét, szakszerű használattal, gondozással, hatékony védelemmel nem óvjuk meg állagát, nem érvényesítjük regeneráló képességét, természetszerű és technikai biztonsági berendezéseinek fenntartását. Annak alátámasztására, hogy a civilizáció előrehaladása és a természet egyensúlyának fenntartása egymás mellett jól megfér, célszerűnek látszik felidézni azokat az időket, amikor az ember száraz, forró éghajlatú vidékeket tett a víz segítségével termékennyé, s e területek évezredeken át ilyenek maradtak, mert a gazdálkodás módszerei nem sértették a víz és a föld törvényeit. Ha azután valahol hosszabb időre megbénították az ésszerűen megalkotott öntözési rendszert, ott betört a víztelen, forró, homokfutta sivatag, s a virágzó föld a halál országává lett. Meggyőző példa erre a Tigris és az Eufrátesz völgyének felvirágzása és hanyatlása. Ismeretes, hogy itt már majdnem hatezer évvel ezelőtt — a terület lecsapolása, majd öntözőcsatornákkal történő kiépítése nyomán — fejlett városállamok alakultak ki. Ezekből fejlődött ki később a szumér és akkád birodalom. Hérodotosz feljegyzéseiből tudjuk, hogy a szép Szemirámisz királynő a babiloni lapályon „bámulatra méltó gátakat épített ott, ahol régebben a folyók időnként végeláthatatlan tengerré változtatták az egész országot". A gátak mögött virágzó mezőgazdasági kultúra alakult ki. Amikora nomád hegyi törzsek elözönlötték és meghódították az országot, ez a virágzó birodalom úgy tűnhetett nekik, mint az istenek kertje. Minden bizonnyal így keletkezett a Paradicsom, a bibliai Edénkért legendája. Babilon lehanyatlott és Éden kertje kiszáradt. Irak félig sivatagos vidékén már csak romok őrzik az első világváros emlékét és egy igen fejlett civilizáció maradványait. Mindez azért következett be, mert az emberformálta környezetet a nomád népek nemcsak hogy nem gondozták, hanem pusztították is. Amit a szorgos emberi munka évszázadokon át alkotott, azt az emberi vandalizmus és hozzá nem értés hihetetlen gyorsasággal tönkretette. Ezt a káros folyamatott a természet szabadjára engedett vad erői tovább gyorsították. Mindez intő figyelmeztetés az utókor minden nemzedéke számára, így részünkre is, mivel nemcsak a jelenért vagyunk felelősek, hanem a jövő mikénti alakulásáért is. Körültekintő előrelátásra van szükség minden egyes olyan elhatározásnál, amely valamilyen formában hatást gyakorol környezetünkre. A környezetvédelem terén kialakult bajok okait vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy ezek között az előrelátás hiánya és a Föld természeti kincseinek kimeríthetetlenségéről vallott nézet áll az élen. Az ember gyakorlati tevékenysége során egészen az utóbbi időkig nem differenciálta a természeti erőforrások felhasználását, aminek következményeként gyakran pótolhatatlan veszteségek keletkeztek. A természeti erőforrások stratégiailag át nem gondolt igénybevételének folyományaként a természetben megbomfanak az évezredek során kialakult arányok. Ennek következménye pedig az, hogy zavar keletkezik a bioszféra regenerálódásának természetes folyamatában és számos esetben még a biológiai közösségek mérgezése is végbemegy. Arról van szó ugyanis, hogy az ökológiai rendszer önszabályozása a túlzott igénybevétel miatt sok esetben megszűnik. Az egyre gyorsuló fejlődés eredményeképpen az egyik oldalon egy állandóan fejlődő potenciál áll. A társadalom egyre többet fogyaszt a természetből, annak erőforrásaiból. Ezzel szemben a másik oldalon áll Földünk véges, korlátozott tere és lehetősége, amely egyre érezhetőbb korlátokat szab a művi környezet minden határon túli kiterjesztésének, a természeti erőforrások kitermelésének. A jelenlegi környezeti krízis egyik fő oka az, hogy nagy mennyiségű nyersanyagot veszünk ki Földünkből, új, szintetikus anyagokat teremtünk belőle, majd ezeket és gyártási melléktermékeiket újra visszabocsátjuk a környezetbe. Ez igen sokszor kártékony, környezetszennyező anyagok akkumulálódásához vezet, mivel ezek nem képesek visszatérni bolygónk ökológiai rendszerébe. Az intenzív energiafelhasználás következtében évszázadunkban mintegy 360 milliárd tonna széndioxid került a levegőbe, amely előzetes becslések szerint hatással lehet a Föld energia-háztartására. Ipari és háztartási szennyvizekkel, detergensekkel, peszticidekkel, olajjal szennyződnek a tavak, folyók és a tengerek. Az újonnan létesülő ipari települések, városok, üdülőterületek, víz- és gázvezetékek, autópálya- és útépítés következtében Földünkön nagymértékben csökken a mezőgazdasági művelésre alkalmas földterület, csökken a természetes növényzettel, erdőkkel, rétekkel, mocsarakkal borított táj. A Földön mintegy 500 millió ha szántóterület vált terméketlenné az erózió és az elsziikesedés következtében. A különböző szennyező anyagok (peszticid, olaj, utak eljegesedése ellen használt só, szennyvíz, fekália, mosószerek stb.), valamint a túlzott mértékű műtrágyázás és a megnövekedett mennyiségű növényvédő szerek világszerte hatással vannak a talaj élővilágára és a magasabb rendű növényzetre. Fokozódik a növény- és állatvilág terhelése. Európában a nagyvárosok és ipartelepek közelében a virágos növények mintegy 6—17%-a tűnt el és ezeken a területeken a fajok 50%-át fenyegeti a közvetlen kihalás veszélye. 19
