Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 6. szám
magyaróvári nyomdagépből fejlődik ki a nagyhírű debreceni nyomda? Úgy látszik minden Óvárnak kedvez. Megyeszékhely, céhes központ, harmincad-szedő vámhely, a művelődés patrónusa. Már nem is csodálkozunk rajta, hogy 1818-ban itt alapítják meg a Gazdasági Tanintézetet, a mai agrártudományi egyetem elődjét. A diákság felpezsgeti az életet, a gazdaképző intézetről országszerte beszélnek. Tanítanak itt kémiát, ökonómiát, technológiát, agronómiát, juhtenyésztést, baromorvoslást, matematikát, botanikát és zoológiát. Az egyik korabeli lap tudósítója dicséri az intézet élethez alkalmazkodó, modern szemléletét: „Télen a várban két teremben tartatnak leczkék; nyári hónapokban földmérés, füvészkedés, földmívelés stb. szabad ég alatt űzetnek. Az gazdasági tudományok olyanok, hogy egyenesen tettbe kell általmenniök; s ezért múlhatatlanul szükség már a tanulónak a gyakorlat világába lépni. E tekintetben az óvári intézet sok szerencsével bír. Mert a tanuló az intézethez szorosan tartozó kerten s gyűjteményeken kívül az egész óvári uradalom fényes sikerrel folyó gazdasági rendszerét szemeivel láthatja; s ez által nagyszerű tapasztalást szerezhet.” Mi történik közben Mosonban? Évszázadokig alig-alig hallani róla. Ilyen helyzetben más település elsorvadna. Moson is hallgat, meghúzza magát csendesen. Vagy csak készül valamire? Az óvári erősség szomszédságában szinte észrevétlenül felcseperedik egy kikötőváros, amely az ezerhétszázas esztendők derekára a magyar kereskedelem egyik fellegvárává válik. Hajók, uszályok, burcsellák hozzák a gabonát, a lisztet, a bort, a sertést a Mosoni Dunán. A partmenti csárdák zsúfolva hajósokkal, hajóvontatókkal, fuvarosokkal, tőzsérekkel. Aki a Dunán árut szállít, nem kerülheti ki Mosont. Az Öreg-Duna Győr és Bécs között biztonsággal nem járható. Marad a kanyart kanyarra hurkoló hetvennyolc kilométeres Mosoni Duna-ág. A folyóparton kiépített vontatóúton Győr és Moson között két nap két éjjel hozzák fel a lovak a hajót. Gyalog, vagyis emberi vontatással már tovább tart az út. (Míg törvényt nem hoztak, a tizennyolcadik század utolsó harmadáig a szigetközi jobbágyokat is befogják a dereglyék elé.) Győrtől Mosonig a győri vontatók viszik a rakományt, Mosontól Bécsig a szigetköziek. De Mosonból sok hajó visszafordul. Ezekről szekerekre rakták át a gabonát, s szárazföldön fuvarozzák tovább, nyugatra. így aztán Moson a tizennyolcadik és tizenkilencedik században nemcsak kikötő, de valóságos szekértábor is. A hajós, és kereskedő Moson fénykora erre az időszakra esik. Nem kell ehhez könyvet felütni, elég végigsétálni a mai mosoni városrészen. A műemlékek kevés kivétellel klasszicista épületek. Ezzel már az életkorukat is elárulják. Épületek a múlt század elején, a kereskedelem virágzó évtizedeiben. Építették őket a kereskedelemből meggazdagodott mosani polgárok. Kőgyámos függőfolyosók, kosáríves tornácok, csehsüvegboltozatos kapualjak. A feltörekvés, a jómód tanúi. Múlt századi betegségünk: nem volt számottevő magyar polgárság. Kár, hogy a mosoni polgároknak is oly korán leáldozott. Nagy úr parancsolt nekik: a vasút. A Győr és Bécs közötti vaspálya. Minek a hajó, minek a szekér, ha ott a gyors és olcsó vasút? Moson visszalépett a homályba. Még száz esztendő sem telt el, követte Magyaróvár. Néki is nagy úr parancsolt: Trianon. Moson megye cserepekre hullt, ott maradt árván, megye nélkül a székhely. Még szerencse, hogy Óváron is, Mosonban is idejében gondoltak az iparosításra. Szerencse, mert így 1939-ben egyenrangú felekként nyújthattak kezet egymásnak. Megszületett Mosonmagyaróvár. A Mezőgazdasági Gépgyár, a Fémfeldolgozó, a Kötötárugyár városa. A diákváros, a kutatóintézetek, a műemlékek városa. A Duna és a Lajta városa. Jelképe ez is lehetne: a bányatornyos felvonóhidas várban, ahol Hunyadi László raboskodott, ma az Agrártudományi Egyetemen a magyar mezőgazdaság jövendője készül. NYERNI ÉS VESZTENI „Gönyű a Nagy-Duna mellett, a megye keleti szélén, nagyjából a Mosoni- Duna torkolatától a Bakonyérig terül el. Tengerszint feletti magassága 120 méter, tehát a településnek sohasem kellett az árvíztől félnie. A természet szinte maga kínálta az embernek a településre kész helyet, a vizet, benne a halat. A község nevének eredetét homály fedi. A XI—XIV. században leggyakrabban Gueneu, Guenu, a XV— XVIII. században Genyev, Genew, Genyeu, a XVIII—XIX. században Gönyö, a XX. században Günyü" — írja a Kisalföldről készült monográfia, amely részletesen ismerteti a folyóparti település történelmét és mai életét. Négyezerhatszáz lakosa van Gönyűnek, ötven esztendeje ennyi sem volt. Annak idején —■ beszéljen bármilyen nyelvet — a dunai hajós mégis megtanulta ezt a nevet. A gönyűi kikötőben egy-egy esztendőben négyezerhatszáz hajó és több mint tizenegyezer uszály vetett horgonyt. Napi átlagban tizenkét hajó és harminc uszály. Nem is akadt hozzá hasonló település az országban: Gönyű, község létére valóságos vízi határváros. Ha nem is közvetlenül, szinte mindenki a Dunából, a dunai hajózásból élt. De a Duna is rászorult a hajósokra, mindenekelőtt a révkalauzokra. Nélkülük sem utasszállító, sem vontató nem indult neki a Duna felső szakaszának. Ők igazodtak el az Öreg-Duna forgói, zátonyai között, ők ismerték Bécsig, s azon túl a folyó szeszélyeit, a vizek változó járását, a gázlókat, a homokpadokat, az apró vándorló szigeteket, a hajózás megannyi veszedelmes ellenségét. Nekik nem kellett térkép, A mosonmagyaróvári múzeumban 17
