Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 3. szám
A mezőgazdasági vízgazdálkodás Irakban Irakkal való gazdasági együttműködésünk emelkedő irányzatú. Ha ezenkívül más kapcsolat nem is alakulna ki a két ország között, akkor is indokolt, hogy közvéleményünk kellően tájékozódjon a harmadik világnak arról az országáról, amely remélhetően a jövőben is jelentős kereskedelmi partnerünk marad. A szerző, aki mint mezőgazdasági vízgazdálkodási szakmérnök, a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóságtól 1975—73. között TESCO-szakértőként Irakban dolgozott, segít ebben a tájékozódásban. rak az északi szélesség 29°—37° és a keleti hosszúság 39° és 48° koordinátái között fekszik és magában foglalja a történelmi Mezopotámiát. Területe kb. 450 000 km2. Gyakorlatilag négy éghajlati tájegységre osztható: 1. Magas hegység zónája; 2. Hegy- és dombvidék zónája; 3. Mezopotámiai síkság; 4. Nyugati síkság. Az ország területe az arid éghajlati zónába tartozik, melynek legjellemzőbb vonása a májustól októberig tartó, hosszú száraz nyár, nagyon magas hőmérséklettel. Télen esik egy kevés csapadék, de a mezőgazdaság mesterséges vízellátást igényel egész évben. Az ország északi felében, ahol a természetes csapadékra alapozva termelni lehet, a mezőgazdasági terület 4 millió ha-t tesz ki. 8 millió ha-ra tehető az öntözhető terület, amiből évente 2,5—3,0 millió ha-t öntöznek, ugyanannyi azonban ugaron áll. A mezopotámiai síkság — egyáltalán Irak — egyetlen öntözővíz forrása a Törökországban eredő Eufrátesz és Tigris folyók. A kormány hatalmas erőfeszítéseket tesz a folyók vizének mezőgazdasági hasznosítására. E cél érdekében duzzasztógátak, tározók valósultak meg, vagy építés alatt állnak. Irak öntözőrendszere a gravitációs vízellátáson alapul, bár néhány magasabb fekvésű területen szivattyús megoldás is előfordul. A főműveken kívül a másodrendű csatornákat és ezek műtárgyait is az állam építteti, működteti és fenn is tartja. A mezőgazdasági termelés egyéni kisüzemekben folyik. Az állami gazdaságok szerepe is jelentős, de nem meghatározó. A termésátlagok jelenleg még alacsonyak (pl. kalászos gabonából 1—2 t/ha), de a megjavított és öntözött területeken már több helyen hazánkhoz hasonló hozamokat érnek el. A gazdálkodás egyik fő gondja a só. Ugyanis a talajok sótartalma, különösen a 33°20' szélesség alatt, ahol a két folyó völgye egyetlen hatalmas síksággá egyesül, a legnagyobb veszélyt jelenti a mezőgazdasági termelés számára. Sokan a talaj termőrétegében levő káros sófelhalmozódást az évezredes öntözési gyakorlatnak tulajdonítják. Kétségtelen, az igen kedvezőtlen sóháztartási helyzet a gravitációs vízszállítással végzett öntözésnek is köszönhető. Kialakulásában azonban a természeti adottságoknak volt és van döntő szerepe. Az ország északi és északkeleti részének magas hegyvidéki területein nincs túlzott sótartalom a talajokban. A déli részeken viszont — az alfölldeken — a só felhalmozódása tetemes és egyben a növénytermesztés akadályozója. Például a dujailahi körzet 150 000 km2 területén a felső talajrétegben 1 milliárd tonna sómennyiség van a felmérések szerint. Északról dél felé haladva nemcsak egyre nagyobb a sós és az erősen sós talajok részaránya, hanem egyre kisebb a csapadék éves átlagmennyisége, ugyanakkor nő az évi középhőmérséklet. A magasabb északi fekvésű területeken a nagyobb csapadék kimosó hatása érvényesül. A kimosott sók a mély fekvésű alföldek talajvizébe kerülnek. A magas hőmérséklet következtében a talajvíz oldott sói a felső talajrétegbe vándorolnak és ott kirakodnak a víz elpárolgásával. Az alföldi tájnak az evaporatív talajvíz gazdálkodási rendszere a tulajdonképpen okozója az elsósodásnak, amit az öntözés még csak tovább fokozott, mert növelte a talajvízzel való kapilláris kapcsolatot. Ugyanis a jelenlegi fejlesztési időszakot megelőzően nem tulajdonítottak kellő fontosságot a talajvízszint szabályozásának. A déli területek igen alacsony csapadéka egyáltalán nem képes arra, hogy a talaj szelvényében lefelé irányuló vízmozgást idézzen elő. Az állandóan ható evaporáció, melyet a sós talajvíz táplál, gondoskodik arról, hogy a sók lerakódása a felső talajrétegben ne szűnjön meg. Ha figyelembe vesszük azt, hogy még az esőtáplálta termesztési zónában sincs gyakorlatilag áprilistól október végéig jelentős csapadék, akkor érthetővé válik, hogy az állandó öntözési igény miatt a mélyalföldi területek elsósodása törvényszerűen következett be. Hagyományos gyakorlat az elsósodott területek elhagyása. Vagyis újabb más területeket vesznek művelés alá. Ez a módszer is elősegít], hogy egyre nagyobb területek kerülnek a só káros hatása alá. A kormányzat arra törekszik, hogy a további elsósodásnak gátat vessen és a már kialakult kedvezőtlen adottságokat talajjavítással módosítsa. Ennek érdekében a komplex fejlesztések igen részletes talajvizsgálatok alapján a hidrológiai és a sóháztartási helyzet teljes feltárásával történnek. Tervbe vették a gravitációs vízellátó rendszerek főművi csatorna rendszerének a felülvizsgálatát, mert a csatornák szivárgásából eredő talajvíztáplálás is közrejátszik a szikesedési folyamatokban. A jövőben a főművi csatornahálózatot szivárgás elleni szigeteléssel építik meg. Külön gondot okoz a talajvízszint szabályozásából eredő lecsapolt sós vizek elhelyezése, mivel ezekkel a felszíni vizekben kedvezőtlen minőségi változás lépne fel. A telkesítés, továbbá az öntözéses gazdálkodásba való területbevonás kulcskérdése a sótalanítás. Természetesen ez csak ott kap jelentőséget, ahol egyéb beavatkozásokkal a viszszasósodás veszélyét minimálisra csökkentették. A sótalanítás legegyszerűbb eszköze a kimosás. Eredményesen viszont csak ott művelhető, ahol az ehhez szükséges tekintélyes mennyiségű víz rendelkezésre áll s még az elvezetés feltételei is megvannak. A kimosás azon a jelenségen alapszik, hogy a talajrétegen gravitációsan átszűrődő víz a káros sókat kioldja, a mélybe mossa, ahonnan a drének és a nyílt árkok segítségével a lecsapoló vízzel a sók jelentős része eltávozik. A kimosási munkák gondos műszaki előkészítést igényelnek. A hatásos végrehajtáshoz elsősorban a talajvíz-sóháztartás kölcsönhatásait kell ismerni. A műszaki előkészítéshez szervesen hozzátartozik a vízellátó és elvezető hálózaton kívül a drénezés és a tereprendezés is. Az öntöző csatornahálózat kimosáshoz való felhasználása egyértelmű. A kimosáshoz szükséges víz beszerzése, szállítása és szétosztása az öntözőhálózat segítségével történik. A kimosás tecihnikájához szorosan hozzátartozik a talajban a gravitációs vízmozgást segítő beavatkozások elvégzése is. A kimosóvíz kiadagolható a talaj elárasztásával, gyakorlatilag annak ugar állapotában, de voltak és vannak olyan elképzelések, hogy a művelt talaj változó vízoszlop magasságú túlöntözésével is végrehajtható a sziksók eltávolítása. A gyakorlat azt látszik bizonyítani, hogy ez utóbbi módszer inkább a visszasósodás megelőzésére szolgál. A vízkészletekkel való takarékos gazdálkodás arra késztette az iraki kutatókat, hogy a szik kimosásához szükséges víz mennyiségi és minőségi kérdéseivel is foglalkozzanak. Bizonyos kísérletek azt ígérik, hogy még elfogadható kimosási eredményt adhat a minőségileg kedvezőtlenebb vizek használata is. Szerteágazó kísérletekkel bizonyították azt is, hogy a kimosóvíz mennyisége ésszerűen csökkenthető (minimum leaching elmélete), ami a befogadók minőségi terhelhetősége szempontjából is jelentős. Az iraki kormányzat élelmiszerből célul tűzte ki az önellátást. Ennek érdekében az ország nyersanyag-eladásból származó bevételeit jelentős mértékben a mezőgazdaság támogatására kívánják fordítani, hogy növelijék a talaj termőképességét, s ily módon küszöböljék ki a jelentős eszközöket lekötő élelmiszerimportot. E nemes és tiszteletre méltó törekvésnek szemmel látható eredményei vannak Irakban. De ez csak egy kis része annak a hatalmas feladatnak, amelylyel az iraki műszaki és gazdasági szakembereknek meg kell birkózniuk. Csekei Tibor 9
