Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 2. szám
'Serkentsük tudatosan AZ ÚJ IRÁNTI TENNIAKARÁST Napjainkban a napilapok, folyóiratok hasábjain, a rádió és televízió műsorában egyre több szó esik az innovációról, az új megoldások kereséséről és így természetszerűleg az alkotó gondolkodásról és cselekvésről. Ez nem csoda, mivel korunkban a tudományos-technikai forradalom következményeként és egyéb tényezők hatására a gazdasági élet szférájában annyira felgyorsultak a változások, hogy ezekhez rugalmasan és szinte azonnal igazodni kell az élet minden területén. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy csak alkotóképes emberek tudnak sikeresen reagálni az újabb és újabb kihívásokra és gyorsan, cselekvőén alkalmazkodni a változó igényekhez. Vonatkozik ez a vízgazdálkodás területére is, ahol ugyancsak megsokszorozódtak azok az igények és azok a jelenségek, melyek egyrészt a tudománynak a mindennapos gyakorlati munkába történő behatolását jelzik, másrészt egyre fokozódnak azok a külső hatások, amelyek új megoldásokat, eljárásokat igényelnek. Mindezekből magától értetődően következik, hogy a fejlődés jelenlegi szakaszában — és a jövőben még inkább — az egyik központi probléma az alkotó munka hatékonyságának fokozása, ami az innovációk révén a tudományos-technikai fejlődésben ölt testet. Végső soron tehát a tudományostechnikai haladás gazdasági hatásait alapvetően az innovációs tevékenység váltja ki. Ennek eredményei a vízgazdálkodásban a kutatási, fejlesztési, termelési, szolgáltatási, kárelhárítási tevékenység valamennyi láncszemében érezhetők. Az a körülmény, hogy az innovációs folyamatok gyakorisága, intenzitása és hatóköre az utóbbi időben igen nagy mértékben meg növekedett, azt eredményezte, hogy a dolgozók munkájában egyre nagyobb hányadot kell képviselnie az alkotó tevékenységnek. A legkülönbözőbb gazdasági szervezetek tevékenységének hatékonysága — így a vízügyi szerveké is — egyre nagyobb mértékben függ attól, hogy dolgozóik képesek-e munkájukba újat vinni, vagyis alkotó módon dolgozni. Itt nyomban rá kell mutatnunk arra, hogy alkotó minden olyan társadalmilag hasznos tevékenység, amelyben — túl a rutinon, de azt sem mellőzve — szükség van találékonyságra, ésszerű megoldások keresésére, gondolkodásra és döntésre is, s amelyet ezért az ember érdeklődéssel, örömmel végez. így alkotó lehet a fizikai — különösen a magas szakképzettséget kívánó — munka igen nagy hányada is. Az ilyen tevékenységben lelt öröm, noha szubjektív tényező, maga is termelőerő. Ma már általánosan elismert tény, hogy egyre inkább az alkotóképes emberek munkájától függ egy-egy szervezet tevékenységének sikere. Ezért kell vízügyi szerveink vezetőinek is minden erejükkel arra törekedni, hogy a gondjaikra bízott területen kibontakozhasson az alkotókészség, teret kapjon a képzelőerő, elismerésre találjon a leleményesség. Az erősödő innovációs igény kielégítésének feltétele tehát a kreativitás serkentése, az ehhez szükséges feltételek megteremtése révén. Az innováció iránti fogékonyságnak a vízgazdálkodás számtalan tanújelét adta már korábban is, többek között azzal, hogy alkalmazkodni tudott a kor követelményeihez technikával, új módszerekkel, eljárásokkal, szervezeti megoldásokkal stb. Mindezt az olyan eredmények igazolják hitelesen, mint például az elmúlt két évtized sikeres árvízvédekezései, az ország elmaradott színvonalú vízellátásának korszerűsítése, a nehéz fizikai munkák gépesítése, a külföldön végzett — elismerést is kiváltó — különböző vízügyi munkálatok stb. Annak alátámasztására, hogy a társadalom is figyelemmel kíséri ezt az innovációs készséget, számtalan példát említhetnénk meg, azonban cikkünkben csak egyetlen esetre hivatkozunk, mégpedig az Új Tükör 1982. január 3-i számában megjelent ,,Hójelentés" c. cikknek alábbi soraira: .......És eszembe jut: árvíz idején milyen olajozottan működik a vízügy gépezete. De miért? Talán mert van önálló főhatóságuk? . . . Vagy tán azért könnyebb árvizet elhárítani, mert azt már besoroltuk az olyan veszélyhelyzetek kategóriájába, ahol nincs számítgatás, fontolgatás, hanem csak egy lehetőség van: csekeledni?" A cikk írója, aki az idei hóeltakarítás megoldatlanságának problémáival foglalkozott, nem véletlenül említette példaként a vízügyi szerveket, hanem azért, mivel ezt volt mire alapoznia. És ha folytatni akarnánk az idézett gondolatmenetet, akkor a feltett kérdésre adott válaszunkban olyan tényezőket kellene szerepeltetünk, mint az árvízvédekezéssel kapcsolatos kutatások tervszerű fejlesztése és ezek eredményeinek gyakorlati alkalmazása, az árvízvédekezés biztonságát szolgáló hírközlőlánc céltudatos korszerűsítése, a védekezésnél korábban alkalmazott eszközök, anyagok újakkal történő kiváltása, az árvízvédekezés szervezetének átgondolt fejlesztése stb. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy elégedettek lehetünk az elért eredményekkel, mert hiszen számtalan területen kell még előrelépni a jelenlegi állapotokhoz képest, azonkívül számolni kell a nap mint nap jelentkező további olyan követelményekkel, melyek új megoldásokat igényelnek. Gondoljunk csak például a vízminőségvédelemmel összefüggő szerteágazó kérdésekre, a vízellátás és csatornázás, a szennyvíztisztítás körébe tartozó problémákra, az okszerű vízkészletgazdálkodást érintő feladatokra, a hévízhasznosításra, a folyamszabályozással, a belvízrendezéssel összefüggő tennivalókra stb. Vízügyi szerveink akkor tudnak megfelelni a társadalom által támasztott fokozódó követelményeknek, ha a szolgálat dolgozóinak igen jelentékeny hányada napi munkáját azzal a nyugtalansággal folytatja, hogy azt miként lehetne jobban, ésszerűbben, ügyesebben, eredményesebben végezni. Természetesen ehhez az is szükséges, hogy a dolgozók rendelkezzenek a szükséges szakismeretekkel és kellő informáltsággal, azonkívül környezetük felkarolja, sőt meg is követelje tőlük ezt a szemléleti beállítottságot. A tudományos-technikai forradalom hatásaként bekövetkezett minőségi változás azt kívánja, hogy a vízgazdálkodás területén folyó munkák előkészítésében, irányításában, bonyolításában egyre többen legyenek minden fokon alkotó típusú emberek. A tudomány erőteljes bevonulása a vízgazdálkodásba számos területen mutatta meg, hogy a nagy fejlődési lépések, az ugrásszerű változások legtöbbször nem a megtanult eljárások új helyzetben történő alkalmazásából fakadtak, hanem új megoldások bátor bevezetéséből. A tudománynak az az átalakulása, melynek tanúi lehetünk, azt kívánja, hogy a vízgazdálkodásban is minél többen rendelkezzenek alkotóképességgel, vagyis azzal a sajátos készséggel, hogy a megszokottat ne tekintsék természetesnek, hanem a megtanulttól eltérően tudjanak látni, s a megszerzett ismereteikre támaszkodva adott esetben le tudjanak térni a járt útról. Ezt a belső folyamatot, az ismeretektől és az intelligenciától nem független, de ezeket mégis túllépő önálló, kreatív tevékenységet nevezzük alkotásnak. A kreativitás az intelligencia kiegészítője. Az intelligenciát az információk gyűjtésének és különböző helyzetekben való alkalmazásának képességeként definiálják. A kreativitás erre a képességre épül, ezt a képességet azonban az információk közötti új kapcsolatokkal bővíti. Az intelligencia a válaszokat a tanultakban, a problémákból fakadó szűk kategóriákban keresi, konvergens gondolkodást alkalmaz, amely a „helyes" — előzőleg ismert — válaszhoz vezet. A kreativitás divergens gondolkodást alkalmaz, többféle válaszra törekszik, és ezeket szélesebb, különböző tudásterületekről meríti. Lehet, hogy ezek az interdiszciplináris válaszok nem mindig „helyesek", mivel a vá20
