Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 7. szám
SZŰCS SÁNDOR, a Sárrét régi vízivilágának fáradhatatlan kutatója és írója A vízügyi ágazat dolgozóit is mély fájdalommal töltötte el a szomorú Hír: 1982. augusztus 2-án elhunyt Szűcs Sándor, a régi sárréti vízivilág tudós ismerője és szakavatott írója. Tartalmas életére a halál abban a biharnagybajami nádfedeles házban tett pontot, ahol bölcsője ringott. Szinte szimbóluma volt ez annak a kötődésnek, amely Öt ezernyi szállal fűzte a tájhoz. Ez a ház nemcsak otthona, hanem alkotó műhelye is volt az egyszerű sárréti nép múltját kutató néprajztudósnak, akivel felejthetetlen élmény volt eszmecserét folytatni munkájáról, amely egész életét betöltötte. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a „Régi magyar vízivilág" c. könyvében olvasható önvallomása: „Nyugdíjban vagyok, de nem nyugalomban. Sok még a megiratlan bennem, s a napok nagyon szaladnak. .Valóban, a napok észrevétlenül szaladnak, de az Ö napjai még utolsó éveiben sem múltak el nyomtalanul, hanem a lázas tennivágyás jegyében teltek. Szűcs Sándor a debreceni egyetem bölcsészettudományi karán végezte tanulmányait. A diploma megszerzése után négy évig az egyetem földrajzi intézetében dolgozott. Professzora, Milleker Rezső benne látta az általa is kialakított honismereti, néprajzi szempontokat érvényesítő geográfus megtestesítőjét. Szűcs Sándor első írásai a Milleker Rezső által szerkesztett kiadványokban jelentek meg, és igen figyelemreméltóak voltak (Biharnagybajom határának régi vízrajza és a község kialakulása, A sárréti nádház és élete, Sárréti pásztorszállások a múlt században.) Az igazi mester azonban, akinek hatása alól sohasem tudott, de nem is akart kikerülni, Győrffy István volt. Ismeretségük Győrffy 1922-ben megjelent nagy könyve, az iskolát teremtő Nagykunsági Krónika hatására szövődött, erősödött, és végül közös gyűjtőutakban fejeződött ki. Szűcs Sándor érdeklődése az emlékezettel még elérhető vizes világ felé fordul. Így vallott erről: „A sárréti emberek mostoha életét, az akkori világot feledtetik a mai viszonyok, de az ott éltek emléke tovább él írásaimban, hiszen gyermekkoromtól kezdve szorgalmasan gyűjtöttem a vidék öregjeinek emlékezetében élő szájhagyományokat. Ezek az öregek fiatalabb éveikben még részesei voltak azoknak a sok ősiséget őrző életformáknak, melyek a Sárrét elzárt mocsórvilágában s a szabályozatlan Berettyó és Körösök kiöntései között fennmaradtak." Gyűjtési adatait, észrevételeit a harmincas-negyvenes években számtalan újságcikkben adta közre. De törekedett összefoglalásra is. Először a Nadányi Zoltán szerkesztette Bihar vármegye monográfiájában foglalta össze a bihari, sárréti világról megtudottakat. Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében címmel, 1938-ban. Másodszor, talán főművét megalkotva A régi Sárrét világa című könyvében 1942-ben. Mór A régi Sárrét világában is tapasztalhattuk, hogy közlési módja is átalakult. Minden bizonnyal Győrffy hatására mondanivalóját apró történetekké formálva, irodalmi igénnyel megírva adta közzé. A továbbiakban ebbe az irányba fejlődött, könyveiben az irodalmi megformálás, a népnyelv gazdagságával való bemutatás lépett előtérbe (Pusztai krónika 1946, Pusztai szabadok 1957, Szól a duda, verbuválnak 1962, Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek 1969, Régi magyar vízivilág 1977). A felszabadulást követően mind a Márciusi Front, mind a Fényes szelek első nemzedékének tagja, a népi írók barátja, tudósok, politikusok ismert és tisztelt munkatársa, mozgalmas életet vallhatott magáénak. A bajomi öreg ház a megújuló ország, a felszabadult nép jelés fiainak találkozóhelyévé vált. Szűcs Sándor akkor sem hagyta el Bajomot, amikor mint szabadművelődési felügyelő szervezte és vezette a sárréti népfőiskolát, és tett sokat a népi művelődés ügye előmozdításáért. Később 1952-ben a karcagi Győrffy István Nagykun Múzeum igazgatója lett, s ott munkálkodott nyugdíjba vonulásáig. De akkor sem költözött el Biharnagybajomból. Mint muzeológus is maradandót alkotott. Széles körű gyűjtéssel, értékes feljegyzések hátrahagyásával a második világháborúban erősen megtépázott karcagi múzeumi gyűjteményt valósággal újjáteremtette. Szűcs Sándor elsősorban néprajztudós, a Sárrét kutatója és szakértője volt, de írásai mégis olvasmányosak, élvezetesek. Mesélve mondja el, hogy milyen volt a hajdani Sárrét, milyenek voltak ezek a Bihar-széli, kunsági falvak és városkák. Könyveiben tulajdonképpen az von benne, ami a múzeumokban nem látható: a táj szelleme, embereinek karaktere. Egy történet, amelyet az író vesz a tollára, több mint egy tárgy és a tárgyhoz fűzött tudományos magyarázat. Megérinti az olvasót és visszhangzik benne. Történeteinek hősei életre kelnek, munkás hétköznapjaik és meghitt ünnepeik az író tolmácsolásában éppúgy megelevenednek, mint maga a vidék, ahol életük zajlott. A Sárrét régi vízivilógáról tanúskodó tények, históriák, legendák leírása mellett tehát Szűcs Sándor írásaiban helyet kapnak a nép életéről szóló tudósítások is. Értelmes munkákról, nyári nyugalomról, nádvágásról, gyékényszövésről, pákászásról, halászásról, szerelmekről, furfangokról, a sárréti ember találékonyságáról és életének örömeiről. Szűcs Sándor fáradhatatlanul gyűjtötte ezeket is, nem unta meg évtizedeken át a meséket hallgatni, a történeteket följegyezni, amelyek a tollán irodalommá váltak, méghozzá értékes irodalommá. Kötődése a Sárréthez olyan erős volt, hogy e táj minden zuga, halma, folyóere, nádasa, öreg épülete, temploma az Ö számára mondott valamit, s Ö ezt híven tolmácsolta az olvasónak, költészetté emelve, humorba mártva, könnyed, szép szavakkal, nagy-nagy mesélőkedvvel. Szűcs Sándor gazdag örökséget hagyott ránk, amelyet kötelességünk féltve őrizni és ápolni. Ezzel tudunk legméltóbban adózni nemes szándékainak, amelyek egész életén át vezérelték tevékenységét, népe ügyéért kifejtett fáradhatatlan munkálkodását. L. F. 16
