Magyar Vízgazdálkodás, 1982 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1982 / 5. szám
A véneki révház — Én már őt nem keresem, örülök, hogy magát megtaláltam. A kicsiny ember kihúzza a derekát. — Hát jól van, hiszen ami azt illeti ötvenöt esztendeje csinálom, ötvenöt, uram. Hatvannyolc esztendős, és 1926-ban hozta az első pézsmapockot. — Véletlenül fogtam uram, vagyis hát kiváncsiságból. Mert honnan tudtam volna, hogy kincs az a pocok? Senki sem tudta a környéken! Hát mit tesz az isten? Tél volt, a Duna jegén ütöttem meg a pézsmát. Nyekkent és kész. Azért fölemeltem, megvizsgáltam miféle állat. Még sosem láttam ilyen jószágot. Forgatom a pockot, valaki megszólal melllettem. Városi embernek néztem, az is volt, győri. Hogy ő négy pengőt kínál a dögért. Ne tréfáljon velem az úr, majdnem ezt mondtam neki, de ő már vette is elő a pénzt. Négy pengő nekem sosem volt a markomban, de még együtt sem láttam annyi pénzt. Mást ne mondjak egy liter bor nyolcvan fillérbe került. A bőrkereskedő — mert az volt a városi ember — nem tágított mellőlem. Fognék-e még neki pockot, megfizeti rendesen. Fogok én, hogyne fognék — csak nem értettem, miért van úgy oda azért a pocokért. Mi hasznát veszi ennek a patkány-félének. Hát ő elmagyarázta, hogy a pézsmából bundát varrnak a szűcsök. És a bundába gazdag, szép hölgyek bújnak. Mindent megadnak az ilyen bundáért. Azt is megtudtam tőle, milyen úton-módon került a Duna-mentére ez a pocok. Amerikából . . . Elszerződtem én ahhoz az emberhez, elszerződtünk ketten a bátyámmal. Kijártunk a Duna-gátra, s ha a pocok kimerészkedett az odújából, rá a vasvi'llával. Ment is a dolog fényesen, míg a pocok hagyta magát. De egyszerre csak nem fogtunk többet. Még a vasvillát sem emeltük, ugrott el a patkány. Futhattunk utána, a bolondját járatta velünk. Akkor találtam ki a zsákot, a hálót. Rászorítottam az odúra, SZIGETKÖZI ARCOK A pézsmavadász Galambos Mihályt jó két napig üldöztem. Lipóton látták a kocsmában — loholtam a fröccsözőbe. Már tovább állt. Lehajtotta a két hosszúlépést, s belegyalogolt a rossz őszi esőbe. Talán átnéz Ásványra, az ottani kocsmát is látogatja. Nosza utána. Bizony, támasztotta a pultot itt is Ásványon, de még reggel. Hová tűnt? Lehet, hogy felkéredzkedett az erdészet terepjárójára, s ellenőrzi, milyen bort mérnek Héderváron. Kerestem a családjánál is a vadászt — az asszony a fejét ingatta. — Éjszakára csak előrekerül ... — Miből gondolja? — néz rám a felesége. — Aludni csak megtér. . . — Vagy ledől a gát tövébe! Egyre kíváncsibb lettem Galambos Mihályra. Kezdett elém rajzolódni egy arc, egy életforma a régi vízivilágból. A pusztai legények, a lápok, mocsarak lakói nem kívánkoztak a kényelmes életbe. Szegények és szabadok voltak. Mint a madár. Ezeknek a régi szabadoknak egyik legutolsó képviselőjét láttam én a pézsmavadászban. Akit körbefognak ugyan a nagy kőházak, a betonútok, az emeletes munkagépek, de aki úgy él közöttük mint a régi lápi emberek. Szegényen és szabadon. A szegénységben tévedtem. Nem azért, mert Galambos Mihály valamiféle kicsi nyugdíjat élvezne — ettől a kicsiny pénztől, ami az erdészetnél és VITUKI-nál leszolgált esztendőkért jár, a napi élelemre is alig futná. Hanem a pézsmavadász az más, az jól keres, megtömheti a bukszáját bankóval. Nem múlik ez semmi máson, csak saját magán. Az már külön lapra tartozik, hogy a szabad életforma viszi a pénzt, s amit télen — szánkón összegyűjt a vadász, annak könnyen a fenekére ver a nyári hónapokban. De tán ez is a szerencsém, mert Így történhet, hogy Galambos Mihály nem legyint az üzenetemre. (Még hogy faggatódzni akar valaki a vadászéletségről? Nem lopja az időt a pézsmavadász! Nincs arra szabadalma, hogy hírességről diskuráljon I) Hanem ha meghívják, s vendéglői asztalhoz invitálják, akkor változik a helyzet. Főleg, hogy szeptemberben járunk, amikor már igencsak megapadt a teli buksza . .. így aztán Galambos Mihály a háza előtt vár a megadott időpontban. Vékony, fekete hajú, fekete arcú, szíjas ember. Sasorra fölött villogó szempár. A kézfogásáról érzem, hogy a tenyere, a kézfeje kemény, mint a bakancs bőre. — Hová menjünk? — A Termálba — biccent. Az mégis étterem. A kocsmában belehajolnak az ember poharába. Leülünk a sarokba, a pincér vörös bort hoz. Galambos Mihály arca földerűi. — Szóval a mesterséget kutatja? — Most már egészen barátságos. — Úgy tudom, errefelé nincs több pézsmavadász. — No ez igaz. A Szigetközben az utolsó lennék. De alább, a Rábán tudok még valakit. Innen telepedett át a Szigetközből. A véneki révész 10
