Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
Áranyászok kora Kincs a Duna fövenyében Ma már nagyon kevesen tudják, hogy a Duna Pozsonytól Komáromig terjedő szakaszán — az északi és déli parton egyaránt — több helység népe évszázadokon keresztül szinte a dunai homok kincséből élt. A fövenyből kimosott sárarany biztosította a falvak lakosságának kenyerét. Királyi rendeletek és pátenslevelek egész sora bizonyítja ezt. A dunai arany mosásából élt az északi parton Vajka, Doborgaz, Szop és Aranyos népe, a déli parton pedig Lipót, Vének, Ásványráró és Ács lakossága, de a többi Duna menti község lakosságának jelentékeny része. A honfoglalást megelőző évszázadokban mostak itt már aranyat a rómaiak, kvádok és az avarok, nem csoda tehát, hogy honfoglaló őseink tovább folytatták az általuk már bizonyára az őshazából ismert jól jövedelmező szép és szabad ősi mesterséget. Annál is inkább, mert az örökké árvíz fenyegette, mocsaras vidéken a Duna szabályozása előtt, nem a föld, hanem a víz biztosította a lakosság megélhetését. Egykorú feljegyzések szerint a Kárpát-medence akkor aranyban és ezüstben gazdagabb volt minden más országnál. Nem csupán a hegyek gyomra, a föld mélye rejtett magában mesés, de az akkori viszonyok között nehezen kiaknázható kincseket, hanem a folyók homokja is. Ez utóbbiból lényegesen kisebb fáradsággal nyerték az aranyat. Az Alpok hegytömegének megőrölt szikláiból a Duna és mellékfolyói évezredek óta szállítják a hordalékot. Ahol folyásuk meglassul, lerakják terhüket. Ebben a hordalékanyagban arányszemcsék is vannak. Ezt már jóval az időszámítás előtt felfedezték az itt élő népek. De nem csupán felfedezték, hanem primitív eszközeikkel ki is mosták a hordalékból a nemesfémet. Az ásatásoknál napvilágra kerülő aranyleletek és az írásos dokumentumok is ezt bizonyítják. Nem véletlenül nevezték egykor Aranykertnek a Csallóközt!... Valamennyi ősi mesterség közül az aranymosás volt a legtitokzatosabb, s ez nem véletlen. Évszázadok során apáról-fiúra szálltak a mesterségbeli fogások, titkok. Igazi aranyász dinasztiák éltek a folyam mindkét partján. Az aranyászok ismerték a víz minden fortélyát, a vidék minden talpalatnyi területét és évszázadok alatt megtanulták, hová rakodik le a legtöbb aranyban gazdag hordalék. Mivel ez a mesterség viszonylagos függetlenséget, anyagi jólétet biztosított, szinte senki sem ismerhette meg a mesterségbeli fogásokat, titkokat. Ha csak be nem nősült egy aranyász családjába ... Századunk harmincas éveiig a kívülállók szinte semmit nem tudtak az aranyász mesterségről. Ekkor Pantó Dezső bányafőtanácsos — az akkori magyar kormány megbízásából — megismerkedett az egyik leghíresebb aranyásszal, id. Bán Józseffel, és az ő útmutatása nyomán elvégezte a vidék geológiai feltárását. Az arany nagyüzemi kitermelésének lehetőségeit kutatta. Mivel bebizonyította, hogy az arany nagyüzemi kitermelése — az akkori technikai lehetőségekkel — nem fizetődik ki, a harmincas évek második felében már senki nem törődött a Kisalföld hordaléktalajának kincsével. Legfeljebb néhány aranyász. Űk a második világháború befejezéséig mosták az aranyat. A háború után tovább csökkent az aranyászok száma. Ma már csupán két „működő” aranymosónk van: Ácson (Magyarország) Nagy Lajos, Csallóközaranyoson (Csehszlovákia) pedig Zsemlovics Imre. A Duna ma így ugyanúgy szállítja az aranyat, mint évezredekkel ezelőtt. A mosás kicsiben ugyanúgy kifizetődne, mint ahogyan kifizetődött száz vagy kétszáz éve! De ma — a technika mai fejlettségi foka mellett — talán a nagyüzemi kitermelés módját is megtalálhatnánk, ha az aranyat melléktermékként, az egyre nagyobb mennyiségben kitermelt kavics melléktermékeként kezelnénk! A kisüzemi kitermelést is meg lehetne könnyíteni és jövedelmezőbbé lehetne tenni egy kis fejtöréssel.. . Kitűnő tudósunk, Herman Ottó páratlan könyveket írt a halászatról, a pásztorkodásról. Bizonyára találkozott az aranyászokkal is, hiszen az ő idejében még meglehetősen sokan űzték ezt a mesterséget. Csakhogy az aranyászok még kevésbé voltak közlékenyek, mint a nem túlságosan bőbeszédű halászok vagy pásztorok. Ráadásul az ősi mesterség munkafolyamatát részletesen tárgyaló forrásmunkák sem álltak Herman Ottó rendelkezésére. Az óriási ismeretanyaggal rendelkező Jókai Mór a dunai aranymosók főfészkének közelében született. Alig valamit tudott róluk, de még azt az „alig valamit" is rosszul tudta. Ennek egyedüli oka, hogy az aranyászok hallgatásba burkolóztak. A túlságosan makacs érdeklődőket tévesen informálták, és egyre azt hajtogatták, hogy „valamikor igen .. . Valamikor régen kifizetődött az aranymosás, de most már a mindennapi kenyerüket sem biztosítja . .." Mivel rongyos ruhában jártak le a Dunára, könnyen hittek is nekik. Ök pedig bölcsen hallgatva és mosolyogva mosták tovább az aranyat. Ez a taktikájuk az évszázadok során vajmi keveset változott. Nem is volt rá ok, hogy megváltoztassák, hiszen mindig bevált ... Az aranynak mindig jó ára volt, mindig többet fizettek érte a feketepiacon, mint a hivatalos aranybeváltó helyeken. Tudta a király és tudta a királyi kincstartó, de tudta minden hivatalbéli ember is, hogy a mosott arany jelentős részét kicsempészik az országból vagy a feketepiacon értékesítik. Hoztak is szigorú rendeieteket, melyekben az aranymosóknak halálbüntetés terhe mellett megtiltották, hogy aranyukat illetéktelen embereknek eladják. Az aranyászok is csak emberek, gyarló emberi lények voltak, s az általuk kimosott arany legnagyobb részét — vállalva a kockázatot — annak adták el, aki többet fizetett érte. Az aranyászok által kitermelt aranynak csak kis része kelt el hivatalos áron. Ezért a hivatalos feljegyzések a dunai arany mennyiségéről korántsem tekinthetők megbízhatóknak. A dunai aranymosás most haldoklik, de ha újra életre kel, nem csoda lesz. Hanem ésszerű mérlegelés és gondolkodás, jó propaganda és meggyőzés következménye. Az ősi mesterség felvirágoztatása érdekében először az illetékeseket kell meggyőzni, majd azokat, akiknek a legtöbb hasznuk lesz belőle, tehát a jövendő aranyászokat. Itt elsősorban a jó erőben levő nyugdíjasokra gondolok a Duna menti falvakban (az említett folyamszakaszon), esetleg azokra is, akik az aranymosást rendes foglalkozásként űznék ... A Magyar Nemzeti Bank egyik illetékese szerint ugyanis lehetséges, hogy valaki főfoglalkozásként űzze az aranymosást. A Duna fövenyéből évezredek óta mosott arany neve sárarany, s nem véletlenül. Hiszen „sárból" a folyam fövenyéből mossák. Tehát szó sem lehet arról, hogy ez a szép magyar szó a sárga és az arany szavak összevonásából „született". Milyen is ez a sárarany? A szakemberek szerint is a legfinomabb, legtisztább arany. Ezer részecskéből 950—970 rész színarany, a többi nagyrészt ezüst. Ennek a huszonnégy karátos aranynak jelenlegi felvásárlási ára Magyarországon többszáz forint. A Magyar Nemzeti Bank a mindenkori világpiaci árat fizeti ki érte az aranyásznak. A dunai fövenyből mosott arany — ezen a szakaszon — sohasem aranyrögök, hanem mindig apró szemcsék alakjában fordul elő. Ezekből több ezer, tízezer, a legapróbbakból pedig körülbelül százezer nyom egy grammot. Ilyen aranyszemcse egy lapátnyi megfelelő fövenyben lehet 60—70, de lehet akár kétszáz, de még több is. Mennyit lehet belőle naponta kimosni? Ha megfelelő a vízállás, és az aranyász valóban szakember, gyorsan megtalálja az aranyban gazdag fövenyt a Duna partján. Felismeri a színéről. Néhány perc alatt megállapítja, mekkora azon a helyen a föveny aranytartalma, s előre kiszámíthatja papír és ceruza nélkül, hogy hat, nyolc, vagy tíz óra alatt mennyi aranyat moshat ki. A többi már csak fizikai erőnlététől és szorgalmától függ. Ha szorgalmas, megtalálja a számítását, s a föveny gazdagságától függően megkereshet naponta hathétszáz, de akár ezer forintot is. Az aranyász természetesen nem szerencsevadász, mint az aranyásó. N. László Endre 17
