Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
EMLEKEZES ERDEI FERENCRE A SZÉP TISZTA RENDÉRT Erdei Ferenc életútja, beszédei, írásai, nagyobb lélegzetű tanulmányai egyértelműen tanúsítják, hogy az országszerte és határainkon túl is elismert közéleti személyiség, a népfront-politikus, a kutató-közgazdász és a tudományok kiváló művelője ifjú korától élete végéig minden erejét, idejét, tudását latba vetve azon munkálkodott, hogy országunk jobb sorsra érdemes munkássága, földműves lakossága a nagytőkés, nagybirtokos rendszer elnyomása alól egyszer s mindenkorra fölszabaduljon. S a haladás országútjára lépve, országunkban mihamarabb megvalósuljon a kizsákmányolástól mentes, szabad élet. A makói hagymakertész család fiát ez az életcél vezérelte akkor is, amidőn Móricz Zsigmond kezdeményezésére, már egyetemi tanulmányainak végzése közben, elindult a magyar írók legjobbjaival Magyarország fölfedezésére, ahol a mindenből kisemmizettek száma az első világháború utáni esztendőkben a hárommilliót, az 1929-ben kezdődő világgazdasági válság idején pedig a négymilliót is meghaladta. Egyetemi éveiben ugyanezzel az eltökéltséggel határozta el azt is, hogy a makói hagymakertészek tagjaként próbál segítséget nyújtani azoknak a sorstársaknak, akiknek „egyetlen virágcserépre való föld sem jutott". A magyarországi folyók árvédelmi töltései, ha nem is minden tekintetben a Széchenyi-program szerint, a múlt század 80-as éveiben végül is elkészültek. A folyóvölgyek lapályai, a belvízlevezető csatornahálózat, a vasutak és a műutak is kiépültek. A belvízlevezető főcsatornák „torkolati művei”, vagyis a vízáteresztő zsilipek és a nagyobb teljesítményű vízátemelő szivattyútelepek fölépültek. A mezővárosokban, imittamott a nagyobb agrártelepüléseken és uradalmakban a gyárak és gőzmalmok kéményei is füstölögni kezdtek. A történelem ugyancsak vészterhes korszakaiban az említett településekre menekült „kurális", „taksás” és „telkes” jobbágyok késői leszármazottai, a „földkultúra harcos bajnokai” és „az újabb honfoglalás hősei”-ként is oly gyakran emlegetett és dicsőített „kubikos-mezei munkások", akiknek létszámát akkoriban kétszázezerre becsülték, szinte egyik napról a másikra feleslegessé váltak. Régebbi munkaadóik akarva, nem akarva „tartalékállományba" helyezték őket. Nagy részük ezután a városok és nagyobb települések emberpiacaira szorult. A „tartalékosok" derékhada napszámos, mezőgazdasági és szakmánymunkákra, részes aratás-cséplésre, kukoricatörésre és más efféle időszaki munkák végzésére kényszerült. A derékhad nagy része vándorbottal a kezében és „kis bátyújával a hátán" a menekülők országútján kivándoroltak idegen országokba, és áthajózott a „korlátlan lehetőségek hazájának" vélt amerikai földrészekre. Akiknek ez nem sikerült, s még inkább, akik abban reménykedtek, hogy helyüket a nap alatt az óhazában is kiverekszik, itthon rekedtek és rostokoltak. Ezeknek a földmunkásoknak, földműveseknek, a mind kilátástalanabb helyzetbe taszított egy-két holdas törpebirtokosoknak és városi „kisemberek"-nek sűrűjében forgolódva a kertészkedő kisdiák, majd nagydiák Erdei Ferenc nemcsak a különböző fokozatú iskolák tankönyveiből föladott leckéket tanulta nagy szorgalommal. Hanem azokat a célkitűzéseket, harci és reformprogramokat is megismerte, amelyek megvalósításáért az Alsó-Tiszavidék-i mezővárosokhoz és agrártelepülésekhez hasonlóan, a makói társadalmi rétegek legjobbjai is küzdöttek. A szabad emberi életre törekvő makóiak kisebb-nagyobb csoportjai céljaik, vágyaik eléréséhez a múlt század 60-as éveitől a „Demokrata köröket”, a „Kossuth Lajos pártköröket”, a „48-as Népköröket", később a „Munkás Olvasó Egylet"-eket és az „Országos Szakmai Szövetségek” helyi szervezeteit az elsők között hozták létre. A korabeli főispánok, alispánok, polgármesterek, főszolgabírók, valamint a csendőr-, rendőrkerületi parancsnokság bizalmas jelentéseikben egybehangzóan állították, hogy ezen egyesületekben, szervezetekben a szónokok, a vezetők, „a lelketlen szocialista agitátorok” a tagságot és az érdeklődőket állandóan a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavainak hangoztatásával izgatják, a szocialista eszmék terjesztésével lázítják. A magyar királyság intézménye helyett ezen szervezetek és egyesületek tagsága köztársaságot akar létrehozni. A vagyonközösséget akarják megvalósítani. A régi rendszer helytartói és buzgó védelmezői éppen ezért működésük mielőbbi betiltását követelték a kormányzattól. Erdei Ferenc mihamar felismerte, hogy a „hagymások" szövetkezetében a lehetőségek és az adottságok kedvezőek. Mert hiszen a tagok „ ... zsellér parasztok, valóságos telkes gazda még véletlenül sincs köztük. A város körüli kis veteményföldeken jöttek rá a hagymatermesztés kultúrájára, azt többnyire ma is bérleteken folytatják .. . Szigorúan és ridegen individualista emberfajta. Az egész termelési kultúra, amelyet kiműveltek bravúrteljesítmény volt. A gazdasági forma, amelyben a hagymát termelik tipikus kisgazdaság, súlyosbítva azzal, hogy egyetlen termelési ágra a hagymára alapított kis vállalat. A hagymakertészek legnagyobb részének a gazdasága pár holdas bérlet, amelyen csak hagymát és gyökérzöldséget termel, minden munkáját abba fekteti és minden jövedelme abból származik... Ilyen gazdasági szervezet mellett, ha konjunktúra van „szerez" a hagymás, ha pedig válságos az értékesítés, akkor nyomorog, vagy feléli megtakarított tőkéjét... Egyetlen tulajdonságuk van csak a hagymásoknak, amely nem zárja ki azt, hogy mégis szövetkezetbe legyenek tömöríthetők az, hogy haladó és polgárosodó parasztok — olyanok, akik az emelkedés és gyarapodás érdekében mindenre vállalkoznak. Ennek a tulajdonságuknak a folyománya az is, hogy ellenzéki szelleműek és minden urak felé való lojalitás hiányzik belőlük. Ezért képesek autonom társulásra ...” — állapította meg a Szövetkezeti Naplóban 1934 szeptemberében Erdei Ferenc. Annak további bizonyítását mellőzve, hogy ezek a megállapítások képezték alapját azoknak a következtetéseinek, melyek szerint a termelést, gazdálkodást, értékesítést, beszerzést valóban önállóan végző szövetkezetek létrehozására, működésük biztosítására még fejlett kapitalista országokban is kevés a lehetőség. Még inkább ez volt a helyzet az akkori Magyarországon. Erdei Ferenc bátran leszedte a Horthy-rendszer által létrehozott „álszövetkezetekről" a szentelt vizet. Előadásaiban és írásaiban bebizonyította, hogy azok egytől egyig tipikus kapitalista vállalatok. További szövetkezetelméleti és gyakorlati munkássága szempontjából ennél is nagyobb jelentőségű volt, hogy 1935 szeptemberében a tagság az elnök Erdei Ferencet — saját szavai szerint — „a termelőszövetkezeti kérdések tanulmányozására és a hagyma egész sorsának földerítésére" először Svájcba, majd hollandiai tanulmányútra küldte. Csaknem egy hónapig tartó svájci útján szerzett ismereteit, tapasztalatait Szövetkezeti Napíójában, „Basel, 1935. december" megjelöléssel összegezte. „ ... Meg kellett tanulnom, hogy a szövetkezeti társaságok létrehozására elengedhetetlen a tagok politikailag is érvényes szolidaritás tudata, ami más oldalról azt jelenti, hogy a szövetkezet csak egyetlen csoportnak vagy osztálynak autonóm szervezete lehet. „ ... Továbbiakban azt is megtanulhattam, hogy... Szövetkezettel nem lehet boldogítani egy elesett néposztályt, hanem a szövetkezet révén megvédhetik magukat azok, akik külön-külön gyengék, vagy elnyomottak lennének a gazdasági versenyben. E két felismerésből folyóan azt sem téveszthettem szem elől, hogy a szövetkezeti munkálkodás kettős irányú erőkifejtés, üzleti kereskedelmi igyekezet kell hozzá egyfelől, politikai közösségtudat és fegyelmezett önzetlenség a másik oldalon... Vak lettem volna, ha mindezek mellett 10
