Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
Nem kerek évfordulóról emlékezünk, inkább azt a hűséget emlegetjük, amely tizenharmadik éve múlt, hogy nyaranként egy kis alkotó közösséget Gyulán gyűjt egybe. Gyulán a vizek városában, országunk legdúsabb ligetes településén. A múló idő itt még sok értéket megkímélt a tegnapból. Magasba törő modern házai között tovább élnek a kis zugok, sikátorok, gyepes utcák. Szokatlanul széles fákkal gondosan beültetett utak ezek, néhány évtizeddel előbb még százával sétált ott a legelőkről hazatérő jószág, de a városiasodás kilakoltatta őket a tanyákra, később a szakosított telepekre. A házak előtt árok futott, áporodott vizében libák-rucák fehérítették tollúkat. Ma az árkok helyén virágos utcai kertek színesítik a várost, s mélységben, csőrendszerben futnak a csatornák, vízlevezetők. A házikertek elrekesztett részében kaptak otthont a megfogyatkozott számú aprójószágok, hiszen szezon időben azt írják az ablakokba: szoba kiadó. Nem véletlenül, hiszen volt már olyan esztendő (talán az idei is az lesz), amikor a gyulai várfürdőben több mint egymillió fürdőző vendég megfordult. Már nem országhírű többé, de ismerik gyógyító hatását egész Európában, sőt túl a tengereken is. Ebben a városban a környéket, de a belső környezetet évszázadok óta a víz alakította. A Körösök, a Fehér illetve Fekete, majd Kettős-Körös melyeknek kanyarulataiban erdők rekedtek meg, őrizvén a régi világ hagyományait. Az áradásokkal sokat bajlódó gyulaiak a régi vízi mesterségek mellé — amilyenek a malom építés, halászat, révészkedés voltak — újakat tanultak. Modern árvédelem, korszerű öntözés, gépesített töltés-építés tudományát, melyeknek segítségével jobban boldogultak bőséges, olykor károsan sok vizeikkel különösen már a mi századunk harmadik harmadában. Mindenképpen régi igazság, hogy a bő vizek sok szépséget adnak a tájnak, határnak, a szép gazdagsága pedig mindig vonzotta a művészetek művelőit, különösen a festőket. Kohón György nagyhírű gyűjteménye itt kapott állandó otthont, de minden esztendő nyár-búcsúzójában itt kerül megrendezésre a gyulai művész-telep vendégeinek friss alkotásaiból kikerülő válogatás. Ahogyan idén is bemutatták új felfedezéseiket. A művész telep története még nem távlatokban kereshető. Még másfél évtizede sincs, hogy Tóth Tibor tanár úr a rákosligeti indulók patrónusa elindította kis csoportját Gyulára, új élmények, új felfedezések megtalálása reményében. Nyolcán vágtak neki — a tanár úr vezetésével — az ismeretlennek. Képzőművészeti főiskolát, vagy csak középiskolát végzettek, hogy táj és élmény megtalálása nyomán kibontakoztassák tehetségüket és a nehezen adhatóból újat adjanak, és ismét újat, kor és idő követelmény rendjének megfelelően modern divatok kergetése nélkül meggyőződéssel gazdagon. Ismeretlen világ volt még a főváros peremén élő művészek számára is a gyulai valóság. A tegnapi város, a hétKiállításmegnyitó a gyulai Dürer-teremben köznapok törvénye szerint elköszönő tegnapi emberekkel. Mert ezt a kettősséget látták meg legmeggyőzőbben a nagy, kidolgozott, kicsit elformálódott kezű emberekben, akiknek a napfelkelte egy volt a munkába indulással. Azután azokat a birsalma illatú szobákat, ahol a megőrzött életformának int örök búcsút világunk — megsárgult fényképek, porlepte művirág koszorúk, féltve őrzött apró dísz-tárgyak — hiszen átlép felettük a könyörtelen idő. Felfedezték a múltba hulló mesterségek árvult műhelyeit (borbély, szabó, cukrász stb.) és megtalálták az öregség hétköznapjait az emberek mellett a tárgyakban is. Zugok, fészerek, kamrák, bódék rozzant világa néz ránk egy-egy alkotáson a templomok árnyából. S kietlenségük régből ittfelejtettségük átsüt a múltból olyan, olykor lélegzetelállító finomságokkal megfogalmazva, amelyből átrezdül valami különös szeretet ez iránt az értékét vesztő világ iránt. Meghökkentő amilyen részletességgel rajzolják, festik az élő tanúságtevőket, Székelyhídi Attila: Gyulai látkép 32 MŰVÉSZTELEP A VIZEIK VÁROSAIBAN
