Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
s a körülöttük rekedt tárgyi világot megéreztetvén azokban az idő megállapodását, változatlanságát, mert minek is alakítani valamit, arra a kis időre? Apáink, nagyapáink megörökítése amire vállalkoztak, s rácsodálkozásainkkor óhatatlan, hogy eszünkbe ne villanjon; hogy elnyűtte őket az idő! Minden fakult, színevesztett, elaggott, abban a tárgyi valóságban amelyben megörökítik és minden erőltetés nélkül ül ott a csend és a béke. Szótlanság, nyugalom vagy beletörődés abba a nehéz törvénybe, hogy hiszen elszálltak az évek, elköszönőben az élet. Nem valamiféle tudatos rajongás a régiért vezette erre az útra a művésztelepieket, de a megtalálás és felfedezés öröme, hogy amíg előttünk van, nyomtalanul el ne tűnhessen, hiszen ez is teljességgel a mienk. így marad meg (egy-két amatőr fénykép mellett) a gyulai Tűs-gát a Körösön, festményen megalkotva, hiszen már annak is valamikori értékét és szerepét átlépte kor és idő, bontására egyszer sor kerül. Kiszolgálta és betöltötte hivatását. Emberek és tárgyak, az élők világában kicsit a sorsok is, a tárgyak megfogalmazásában az ódon eszközök, amelyekhez lehet, hogy magyarázatot kell majd fűzni a most növekvő nemzedéknek. Az ilyenfajta elkötelezettséget csak küldetésből csinálhatja végig egy alkotó csoport. Meggyőződés és elhivatottság vezetik az ecsetvonásokat, a ceruza vonalakat, a mélyben a bensőben pedig az a szilárd eltökéltség: íme együtt hát megtaláltuk a közös mondanivalót, az azonos témát a megoldások egyéni nyelvén, a művészi megfogalmazás személyi adottságai alapján. Az alkotócsoport tagjai nem félnek ugyanazt az arcot, motívumot, vagy részletet megfogalmazni egymástól függetlenül azzal az őszinte és szorongó várakozással; vájjon a másik számára mit mond, mit jelent egyazon téma? Ma már minden közös bemutatkozásuk esemény és élmény a gyulai látogatók, a közönség számára. S ebben az is ott bújkál: most aztán mit kapunk vissza önmagunkról, városunkról, mivel leszünk ismét gazdagabbak? Az egykori kis csoport, a gyulai nyolcak serege megnövekedett. A művésztelep nem zárta be kapuit senki elől, úgy kerültek az alapítók közé számosán újak, elsősorban a helybeliek, környékbeliek közül. Egy-egy nyári hónap, amit együtt töltenek a jóízű „iskola” örömét is adja, hiszen a régiek a tanár úr mellett már segítenek korrigálni. Valahogyan együtt erősödnek új feladatokhoz és bár minden fiatalos szervezettség hiányzik náluk: közös, de egyéni kiállítások alkalma idején mindig találkozik a lelkes együttes. Nem a népszerűségre és az általános megismertetésre való törekvés mozgatta a művésztelep tagjait. Szívós készülődés a mesterségbeli tudás elmélyítésére volt a legfontosabb mozgató s ilyen baráti légkörben és követelmény rendszerben, nem hiányzott soha a kritika sem. Egymásért, az egészért. Egyegy nyári tábor után a válogatásokat is ez a szellem vezérli, így kitől-kitől mindig a legsikerültebb művek kerülnek a közönség elé. A város is otthon már Albrecht Júliának, Balogh Gyulának, Lakatos J. Péternek, Marosvári Györgynek, Szakáll Ágnesnek, Székelyhídi Attilának, Tömpe Emőkének, hiszen a hívogató kapu nyitva állt minden nyáron amikor érkeztek, és a kollégiumi szobák, szerény otthont nyújtottak az ittartózkodás idején. És ha érdekességeiket nem is feltűnően kínálgatták, de hűséggel megmutatták a keresőknek — a városbeliek. Balogh Gyula: Kiss István férfifodrász, Gyula Szakáll Ágnes: Egy hátragyhagyott éjjeliszekrény Gyulán érett és izmosodott az együttes alkotó csoporttá, a szűk másfél évtized itt teremtett közös nyelvet a közösség számára és ma már merészebben indulnak megmutatni másfelé is az itt észlelt és megalkotott műveket, hiszen a próbát kiállták. Az évek alatt itt létrehozott művekből készül 1982-ben nagy összefoglaló kiállítás a Dürer teremben — Gyulán— s ez lesz az eddigi legteljesebb megmérés az indulástól a mostani beérkezésig. Arcok-sorsok, tájak-emlékek, tárgyakélmények szobrokban, olajban, rajzban megörökítve, mind a város nyújtotta felfedezések nyomán, őszinte kitárulkozással azok iránt, akiktől nyerték a témát, s azoknak akiknek szánják az alkotásokat, a szépet szerető embereknek. Külön érdekesség megírni róluk, hogy a vízügyi múzeum kiállításainak forgatókönyvébe is beírták nevüket, hiszen Siófok, Gyula, majd Esztergom gyűjteményeinek művészi megjelenítésében többen munkálkodtak a csoportból szép sikerekkel, amelyről a vendégkönyvek tesznek hűséges bizonyságot. Befejezésül talán annyit, a felkészülés befejeződött, sikereikre a holnap tesz pontot megszaporodó kiállításaik nyomán, amikor mind többet mérlegelhetik: jó utat jártak, szorgalommal, szívós kitartással, egyetemesen beérő elismeréssel. Fábián Gyula 33
