Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
EMLÉKEK A régi Tisza hídon sietünk át a piros Ladával. Elmarad a belváros forgataga, egy futó pillantás jut csak a héttornyú templomra, amely alatt, a Dóm téren most folynak az ünnepi játékok. Kánikula van. Igazi alföldi, szegedi nyári forróság. Az emberek, a városba tóduló hazaiak és idegenek birtokba vették a Tiszát: a széles, puha homokú strandot, azután a régi uszodát és az új termálfürdőt, amelyet most adtak át a napokban. A folyó alattunk csendes. Ilyenkor kevesebb dolga van Somoskövi Jánosnak, aki az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság biztonsági csoportvezetője az árvizes osztályon. Ki emlékszik már az idei tavaszi hosszantartó magas vízállásra, ki a régi árvizekre, bár aki kinyitja az újságokat, újra áradásokról olvashat. Igaz, nem itt emelkedik a víz, hanem végig a Dunán. Amíg autózunk, van idő feleleveníti a múltat. De közben irányít is Somoskövi János, míg el nem mondom szegedi vagyok én is, s nem csak úgy, hogy itt születtem, de máig ezt a várost tartom eszméltető világomnak. Itt voltam gyerek, azután ifjú, folyót átúszó fiatalember, s, ezt azért mondom, mert a célunk e mai forró délelőtt: megkeresni azt a vízügyi műszaki gyűjteményt, amely hivatalos nyelven a 6/3-as gátőrház volt, de hívták ezt Újszeged-felsői gátőrháznak is. Akkor de messze is volt a város! És most, bizony csak egy ugrás. S nem is nagy ugrás, néhány kilómétert fut csak a kocsi, végig a Bérkert soron, igaz kerülőutakra térít az útelzárás. Nem baj, én figyelek s hallgatok. Útitársamé és vezérlőmé a szó: — Régi gondolat volt ez a vízügyi házi gyűjtemény összeállítása, a régi, kallódó emlékek összegyűjtése. Láttunk példát is, más vízügyi igazgatóságoknál. S nem is sajnáltuk a fáradtságot, hogy elmenjünk tapasztalatcserére kollégámmal: Ágoston Istvánnal. S ezzel azt ne higgye, hogy csak a mienk az ötlet, vagy a kivitelezés. Szó sincs erről. Mentünk, megnéztük Szolnokon a Milléri-múzeumot, de jártunk a gyulaiaknál, nekik is van vízügyi gyűjteményük. Ott, ahol a legutóbbi magas víznél átszakította a Körös a gátat: Hosszúfoknál. És az ötlet, a gondolat, az időközben folytatott gyűjtés nagyszerű alkalmot adott arra, hogy a nagy szegedi árvíz százesztendős évfordulóján, 1979-ben, felavassuk ezt a 6/3-as gátőrházat. És közben irányít, s magamban tépelődöm: mondjam, ne mondjam, hajdanán, az 1940-es évek elején itt úsztam át társaimmal a Tiszát, itt kötöttünk ki, innen indultunk fölfelé a Maros mentén, végig a töltésen, igen innen trappoltunk az égő homokban a Maros menti füzesek védelmébe, hogy onnan ússzunk lefelé órákkal később, miután megdézsmáltuk a dinnyeföldeket. Hallgatom útitársamat s máris a gáton vagyunk, egyelőre betonon futunk, ha nem térnénk le a gátról Makóra érkeznénk, de nincs tiltó szó, hiszen a gátra irányít minden erre térő autóst egy messziről is jól látható tábla: Vízügyi Emlékhely. De milyen szép ez a régi gátőrház! Átalakították, később bent a tárlókban lehetett régi fotót is látni róla: milyen volt hajdanán, hogyan simult eléje a fából épített emeleti terasza, talán jobb lett volna visszaállítani a régi állapotot, mert most olyannak tűnik, mint egy néhány éve emelt épület. Mindenesetre az itteni gátőr ilyen urason lakott, hiáoa ide kijártak a szegedi urak, közel volt a városhoz. Mellette a mellékhelyiségek: szertár, nyári konyha, munkásszállás, s kint a szabadban a kenyérsütő kemence. Tűző napon maradt az autó, ezüstszürke por rajta a védőruha, nekiindulunk a lefelé vezető lépcsőnek: ahol egy ezüsthajú férfi fogad. Hihetném messziről gátőrnek is, de nem akarom megbántani, mert tudom, hogy nem az volt hosszú munkálkodása alatt: Gyimesi Károly siet elénk, itt lakik Újszegeden, nem olyan messze ettől az emlékhelytől, s ő most itt a gondnok, a mindenes. — Tavaly augusztusban mentem nyugdíjba — tárja szét a kezét, jelezve, hogy az idő ellen nincs védekezés, de a restség ellen igenis van, példa rá az élete, itt aztán elkél az ember. És hogy máris példázza az élet az előbbi gondolat igazát, fehér Lada sorakozik a piros mögé, házaspár száll ki belőle, s indulnak tétovázva fentről, a töltésről vizsgálva a házat, a tájat, s invitáló szóra várnak. Megy is eléjük Gyimesi Károly, mi meg hűvösre telepszünk, itt a jó ilyenkor kiterített jegyzetfüzet a térden, s vallatjuk a múltat. —■ Biztosan az Idegenforgalmi Hivatal küldte a látogatókat — figyelmeztet Somoskövi János, aki éppen egyidős az új, szabad haza születésével, hiszen 1945-ös, s míg ezt mondja: megriadok, ő nem tudja, nem tudhatja, hogy mit érzek most, hogy vendége vagyok e háznak, e Tisza-parti füzesnek, amelynek fái átkukucskálnak a töltésen. — Az idei szezontól kezdve az idegenforgalmisok külön felhívják a Szegedre látogatók figyelmét, az érdeklődő turistákat, ha kíváncsiak a kuriózumra, az egész rendkívüli látványra, hát jöjjenek föl ide, nézzék meg gyűjteményünket, s tekintsék meg egyúttal a Maros torkolatát is. Szórólap is készült erről az emlékhelyről, hajtott karton, fotókkal. Elkerüli a múzeum szót. Meg is kérdezem: — Ez nem vízügyi múzeum, mint mondjuk a milléri? — Nem! — válaszol határozattan — ha már múzeum, akkor nem a mienk, így viszont megmarad az igazgatóság kezelésében. Ez nekünk dédelgetett gyerekünk. Ez a múltunk. Ez az a hely, ahol a vízügyi technikusok, szakmunkások, mérnökök példát, erőt és ihletet meríthetnek a nagy elődök életéből. De ha bárki egyénileg vagy csoportosan meg akarja tekinteni, kalauzt is adunk, elég egy telefon a titkárságra. Vagy én, vagy Ágoston István kíséri a látogatókat. — Hogyan gyarapodott a gyűjtemény? — Sokféle úton-módon. Rengeteg mindent kaptunk — mert meghirdettük az újságokban, hogy gyűjteményt szándékozunk felállítani! — és igen sokan megváltak az általuk őrzőt becses daraboktól. Amint belépünk a tárlók világába, majd megállít egy tábla, rajta mindazok neve, akik ideadták, kölcsönözték, vagy örökre nekünk adták, ránkbízva emlékeiket. A névsor: Dr. Szűcs Lászlóné, Suti Pál, Horváth Lajos, Lengyel Ferencné, Bogár Gyula, Boda Jenő, Lakatos István, Gera István, Daróczi András, Palágyi János és Belovai Mihály. Sok mindent más vízügyi igazgatóságtól vettünk át, könyvjóváírással, de vásároltunk és vásárolunk ma is. Legutóbb például a pécsiektől, a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóságtól kaptunk egy Ordacsehiből származó nagyon régi Schlick-szivattyút. — Hol van ennek itt a helye? — Itt alig. De a gyűjteményünk gépekből álló része Szentesen kapott helyt — egyszer oda is el kellene látogatni! — ott, a régi szivattyútelepen rendezzük gépészeti tárgyainkat. Szerencsére még mindig lehetséges a múlt értékeinek megmentése. Az alsóudvari szivattyútelepen három gépegység is volt, nekünk három nem kellett, s így aztán Röszkéről — mert ez az Alsóudvar Röszkéhez tartozik — egy gőzszivattyút az ópusztaszeri skanzennek adományoztunk. De egyelőre nem a gépeket nézzük, hanem a parkosított, frissen nyírt kertet, melyben virágok illatoznak: a bejáratnál rózsák és mályvák fogadnak, a friss széna illata pedig itt fog körül a kert végében, ahol öreg fához állítva, ideiglenes helyen egy legalább kétméteres hatalmas kőtábla fogad, rajta dátumok centiméterek és felirata szerint ez jelzi a Tisza tetőző vízállásait. Olvasom az adatokat fölülről lefelé: 960 cm 1970. jún. 2. 923 cm 1932. ápr. 25. 916 cm 1919. máj. 12. 884 cm 1895. ápr. 12. 870 cm 1924. ápr. 11. 855 cm 1941. jún. 12. 847 cm 1940. ápr. 21. 820 cm 1962. ápr. 22. Idáig érek az olvasásban és a dátumok lemásolásában. Elcsodálkozom. Nem lenne rajta az oly híres, s Szegedet elpusztító nagy árvíz adata? Somoskövi János segít. Elkotorja lent a füvet, hogy utat nyisson a szemnek. És ott a fekete számadat: 806 cm — 1879. március 5. De már magyarázza is: a várost nem a szegedi gátak árulták el, hanem a percsorai gát szakadt át, s öntötte vizét a városra. Nem jó helyen áll ez az emlékkő! El tudnám képzelni egy másik példányát a szegedi partfalhoz állítva, ott naponta tízezrek sétálnak, hadd lássák, 24
