Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
ŐRHÁZA mire képes ez a szelíd folyó! És itt sem jó helyen áll. Mondanám is szívből, jó tanácsként a szegedieknek: ne hagyják hogy ez is, az is úgy álljon itt, mintha ideiglenesen állították volna oda, ahol van! Nézem a régi partfalat, nyolc hatalmas kőtömb áll itt, — igen ez védte a Tiszától a várost, úgy kellett szétrobbantani, s nehezen mentették meg ezt a nyolc-kőtömbnyi részt! Tanúfal, hirdeti a tetejére ránehezedett tábla, amelynek előtte kellene állni, de hát most nyírták a füvet, akadályozta a fűnyíró gépet, s aki most érdeklődik, az keresheti a táblákat, amelyek pedig szépek, jók, s rendben igazítják el az érdeklődőt. A tanúfal — szép nevet találtak ki neki — a nagy árvíz után épült, hajdani kubikosok emlékét, munkás kezét dicséri, s a mostani utódok napokig kínlódtak, hogy ezt a nyolc kőtömböt öszszeillesszék. Lám, mennyi minden technikai tudás kihull az ember emlékezetéből ... S a tanúfalon állt hajdan az a könynyű, elegáns vaskorlát, amelyhez anynyiszor támaszkodtak szüleim ifjúkorukban a Stefánián sétálva, meg-megpihenve, s nézték a vizet. Én már ifjan ahhoz a kisebb kőfalhoz támaszkodtam, amelyből egy kicsinyke részt ugyancsak megmentettek a gondos kezek! Körbeindulunk a gyepes udvaron. Hektóméterkő állít meg, vagyis faragott csatorna szelvénykő, aztán a folyó töltéséhez támaszkodik egy hatalmas fából ácsolt tiltószerkezet, vagyis csőelzáró berendezés. Bizony, megtiltotta a víznek, hogy a Vékonyérbe folyjon! Akácfából készült, nagy munka volt, amire restaurálták. És ilyenkor jó a kapcsolat másokkal, a gyakorlatra szert tettekkel, múzeulógusokkal, szakemberekkel, ha kell segítenek jótanáccsal, gyakorlati tudnivalókkal! Járjuk az udvart. Egy kordé mellett megyünk el. Ebben hordták el a kubikus kitermelte földet. És hordták töltésépítéshez, gáterősítéshez. S a felszabadulás után már ,,gépesítették" is, tanú erre az a Klárafalváról való s majdani cséplőgép kerekeket felhasználó traktor vontatta vaskordé, amely erős volt, nagy és elnyűhetetlen. Most múzeumi tárgy! Mert az udvaron azért áll néhány gép. Egy fából készült istrángos cölöpverő, mellette kézi verők, bakok és bárányok, de az istrángos cölöpverőnél elmondják, hogy ezzel verték a földbe a szádpallókat, énekszóra húzták a 150 kg-os kost a magasba, de amikor a 300 kg-ost kellett felemelni, akkor volt ám erős énekszó! Hó-rukk! Aztán vonószék áll az udvaron, régi köszörűk, az utolsó pillanatban megmentett, s ugyancsak legutolsó épen maradt tábori kohó, egy centrifugál szivattyú 1910-ből, tűzoltó szivattyúk 1902- ből, egy ökör vontatta csatornanyitó eke, s egy gyönyörű szerkezet a múltból: járgányos vízkiemelő. Mit sem von le értékéből, hogy két vízkiemelőt építettek egybe, s ma nem lehetne használni, de azért itt áll tanúságul egy régi korból. Kecskemét környékén találták, s milyen boldogsággal jelentették, hozták majd állították fel: megmentettük a múlt híradását a jövőnek. Mert itt minden a holnapnak megszerzett üzenet. A múltkor Suti Pállal csináltam interjút, akkor mondta el, ő is adott egy-két tárgyat a gyűjteménynek. Furcsállotta is, ezek múzeumba mennek, s ott pihennek, őrzik az időt, az elmúltat, a hajdanvoltat. Furcsa annak szerszámát múzeumban látni, aki maga dolgozott vele, de még furcsább ezt a később korok gyermekeinek látni: ezekkel dolgoztak valaha! Gémeskút áll az udvar közepén, favödörrel persze, régen minden gátőrház tartozéka volt a jó ivóvizet adó gémeskút. Aztán egy igazán szenzációs lelet: kútbéléscső vörös fenyőfából. A szegedi vízművek találták, az 1890-es években készült, elveszett róla a bronz-persely, de most jött híre, hogy azt is megtalálták. Ez aztán az igazi csoda! Hogy miképpen csinálták, miképpen vésték — vagy talán égették — ki belsejét, rejtély. Nekem is, a laikusnak, de még inkább a szakembereknek! Aztán megállunk a kemence előtt. Dehát a kemence miért tartozik a gátőrházhoz? Mert kenyeret kellett sütni, legalább kéthetente. 1950-ben még állott a régi kemence, aztán megette az idő. De újra varázsolták a megnyitó napjára, 1979. március 12-re, s úgy tervezték, hogy ki is próbálják, s meg is etetik csodálatos tésztáját az ünnepi sereggel. Nem kenyeret akartak sütni, hanem túróslepényt, e vidék legcsodálatosabb süteményét, nincs is annál finomabb, most már sokan tanúsíthatják, a megnyitóra idelátogatók! Borda István és hites felesége jött el a vidraéri szivattyútelepről az ünnepi megnyitásra túróslepényt sütni. A szervezők kiszámították: mikorra ér ide az éhes társaság, amely múzeum nézőben bekebelezheti majd a frissen sült túróslepényt. De sajnos, ahogyan az lennni szokott, minden ünnepség tartozéka az idő rövidsége. Itt csúszik öt percet az ünnepi program, amott tízet, s mire kisült a lepény, ünneplőknek még se híre, sem hamva! Pedig minden szegedi tudja: a túróslepény csak forrón jó! Kivették, visszatették, s mikor végre itt is elkezdődött az ünnepség, bizony a hallgatóság egy része túróslepénnyel a kezében hallgatta az ünnepi szónokot. Én gyerekkoromból érzem idáig a túróslepény illatát bizony, itt is beállnék a sorba, mert rég ettem már kemencében sült lepényt. A kánikula elől a hajdani szertár épületébe menekülünk: ez ad otthont a gyűjteménynek. A bejáratnál régi kubikus cserényt idéző összeállítás, benne egy csobolyó, meg egy kubikustarisznya, amely aláírása szerint gazdájával bejárta Szerbiát, Oláhországot, Bulgáriát és Törökországot 1900—1920 között. S onnan tudjuk, hogy Pataky János algyői kubikusé volt. Egy régi térkép az Alsó- Tiszavidékről: 1700-ban készült. Majd Szeged városának védelmi állapotra tervezett tájrajza fogja meg szemünket. Emitt Várady Ignác Percsora hőse néz ránk régi fényképről, majd 1879 egyetlen megmaradt plakátja, amely Szeged város közönségéhez! címet viseli. Ebből írok ide néhány máig szívbevágó szót: „...Szeged városának minden munkabíró fia rögtön vonuljon ki az alföldfiumei töltésekhez, melyek ha a rohanó vízár ellenében meg nem védetnek, odavész a város, s elvész a szegedi nép becsülete..." Aláírás: Lukács György telj. hatalmú kormánybiztos. És mert a víz mindennek ellenére elöntötte a várost, árvízi fotók láthatók, ismertek és kevésbé ismertek, számomra ismeretlen az a szőregi temetőben látható emlékmű, amely alatt az árvíz áldozatai nyugszanak. Én ezt a múltat visszaálmodó riportot egy cseh gyártmányú kis táskaírógépen írom, könnyen és gyorsan futnak a betűk, de hogy milyen lassúsággal lehetett írni azon a tapogató (mignon) írógépen, amely ma is használható, mert ott van az általa írott szöveg is, azt ki tudná nekünk megmondani? — Hát én — mondja kísérőm — bizony napokat töltöttem a géppel, mire kitisztítottam s használhatóvá tettem, s leírtam hibátlanul ezt a néhány sort, de régen is lehetett, amikor ilyet használtak a régi vízügyi társulatok! Tárlók. Bennük emlékek. Egy partfal szivárgójából előkerült csáklya, rátapadva kagylók és kavicsok, egy régi menyasszonyi kendő, Lengyel Ferencné miskolci lakos küldeménye a gyűjteménynek: ez maradt a nagy szegedi árvíz után, minden más a vízbe veszett, s négyfelé vágták, mert négy gyermek örökölte ezt a régi emléket. És régi árvízi táblák, emlékeztető jelek fotókon, majd az újjáépítés korszaka. A régi szegedieknek igazán izgalmas képek ezek, felismerni a régi város mára már megváltozott arculatát. Amikor a rakpartot és a partvédőműveket készítették: javában dolgozott a kor fényképésze, s hagyta örökül ránk dokumentumértékű felvételeit. Helyszínrajzok. Kőminta a kissebesi kőbányából: kockára faragva, megmunkálva. Irodai emlékek az ármentesítő belvízsszabályozó társulatok mindennapjaiból. Azután műszerek, nem is tudom mire jók, az egyik irányszálas vonalzó, a másik távcsöves, aztán már itt a mi korunk: a veszélyes tegnap, felvételek az 1970-es árvízveszély napjaiból. És itt a jelen: az új partfal építése! Ennyi a múzeum. És persze sokkalta több. Aki akar, átsétálhat rajta, felületesen is élményt nyújt, aki szereti: elmerülhet a részletekben! És jegyezhet, mint én, megőrizheti a szem a múlt emlékeit, az emberi küzdelmet, a természet erőinek rombolása ellen! De jó, hogy ezt a gyűjteményt megmentették, összeállították, megnyitották! De jó, hogy megnézheti, aki akarja! Gyimesi Károly közben újra mellénk csatlakozik, végigkísérte azt a pécsi házaspárt, aki az ünnepi Játékokra jött Szegedre, hallott a gyűjteményről, meg kívánta nézni! De leginkább csoportok jönnek! Szakemberek, vizek szerelme-25
