Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
világíthatott. .Az országos felmérés kérdőíves módszerrel történt (aminek a magyar néprajz kutatásban a 18. század elején élt Bél Mátyástól kezdődően több évszázados múltja van). E színvonalas apparátus mozgósítása láttán túlzó szerénységnek tűnhet — de valójában a szerző dicséretére szolgál — és átfogó történeti látásról vall az, hogy ,,az ily módon összegyűjtött tényanyag rendszerbe foglalása, történeti elemzése megkívánta egyéb forráscsoportok bevonását is.” Ez tette teljessé a téma komplex kifejtését, amelyhez „röviden vázolni kellett a magyar rét- és takarmánygazdálkodás történeti alakulását az írásos történeti források alapján, mivel gazdaság történészeink ezt a feladatot még nem végezték el ... (noha) történészeink az általa forrásként használt kiadványokban nagy bőséggel közöltek már adatokat eddig is . . .” 4. P. Kovács a szénagazdálkodás áttekintő történetének felvázolását (a „Táj és termelés” c. fejezetben) az ország ökológiai viszonyainak bemutatásával alapozta meg, és így elkerülte a gazdaságtörténetek egyik leggyakoribb hibáját, az e téren tapasztalható tájékozatlanságot. Munkájában rendre sorra veszi a szénagazdálkodás ökológiai összetevőit. Közülük is kiemelendő, mint a legismertebb s itt is a legrészletesebben feltárt terület: a természetes növénytársulások története, melyről Soó Rezső kutatásai óta tudjuk, hogy legfőbb meghatározója nem az éghajlat általában, hanem konkrétan és közvetlenül a talajnedvesség (Id. Bulla B.: Mo. természeti földrajza 1962. 137. ábra). A Kárpát-medence nagyobb éghajlati egységén belül számos egymástól lényegesen eltérő körzetet találhatunk, de az időbeli (történeti) változásokról inkább csak feltevéseink (szórvány adataink) vannak. Amit biztosan tudhatunk, csak az, hogy a csapadékszegény középső medence vízhiányát a természet az erdős-csapadékos hegy- ill. peremvidék (felesleges) víztöbbletével egyensúlyozta (pótolta) ki. A rét, bár gazdasági szempontból a kultúrtáj eleme, a legközelebb áll a természetes vegetációhoz. Ennek megfelelően a rétek-legelők gyakorlati osztályozásánál mindig is a talajnedvesség volt a mérvadó. A vázolt ökológiai alapokon jöttek létre a magyar mezőgazdaság fejlődésében és a török hódoltság viszonyai között: a „tájjellegű termelési területekhez” (pl. a borvidékekhez) hasonlóan, főleg a folyóvölgyekben (pl. Rétköz, Bodrogköz, Sárköz és a Sárrétek) de az ártéri gazdálkodás más területein is (pl. a Kis-Balatonnál) a rétgazdálkodás tájegységei és piacai. A szénának az egyes tájak termék cseréjében betöltött szerepe miatt az ún. szénapiacok (vásárhelyek) a korán kialakuló piaci forgalom lényeges tényezőivé váltak. A szerző a munkaeszközök és munkatapasztalatok teljes történetének feltárására törekszik: felöleli a munkaeszközök és a munkaerő fejlődés történetének egészét. Eredményeire nem csak a néprajz és az agrártörténet, hanem a technika történet is igényt tarthat, még pedig kétszeresen is. Úgy is mint munkaeszköz- és munkaerő-történet általában és úgy is, mint a mezőgazdasági vízgazdálkodás történetének egy speciális fejezete: vízügyi történetünk régmúltjában alapvető szerepet játszó rét- és legelőgazdálkodás története. P. Kovács segítségével vízügyi múltunk távolabbi, homályosabb évszázadait: a 18. század előtti idők ártéri gazdálkodását is megismerhetjük. A könyvből kitűnik, hogy a vizekkel való foglalkozás korántsem a mérnöki munka századával (a mérnökképzés és a műszaki igazgatás kialakulásával), a rendszeres szabályozásokkal kezdődött, hanem jóval korábban, mint ősi népi (paraszti) tevékenység. A felfedező néprajzos-történész Andrásfalvy Bertalan találó elnevezése szerint az „ősi ártéri gazdálkodással” . . . És amit a vízügyi történet (és ökológiai történet) ezzel a terminus technicussal jelöl — az lényegében azonos az agrártörténet rét- és legelőgazdálkodásával, P. Kovács szerint: „a magyar parasztság rétgazdálkodásával”. A különbség abban áll, hogy a vízgazdálkodás fogalomköre lényegesen tágabb kört ölel fel: az újabb kutatás az egész gazdálkodási rendszer modelljét (ősformáját) a még ősibb finn-ugor rekesztő-halászatban és a „foki tógazdálkodásban” ismerte fel, mely végül a rétgazdálkodás évszázadokon át uralkodó formáin keresztül az ártéri gazdálkodás újabb keletű (és talán a jövőbe ívelő) formáiba, a táj-jellegű termelésbe, a szőlő-, gyümölcs- és kert művelésbe torkollott. A szerző úttörő érdemeit méltatandó, meg kell jegyeznünk, hogy Hermann Ottó alapvető ősfoglalkozás kutatásai ellenére, a valójában soha teljesen fel nem tárt és meg nem ismert rétgazdálkodás múltjáról mind a történészek mind az agrártörténészek és a néprajzosok körében gyakran a legabszurdabb képzetek éltek. Ismertetésünk a félezer oldalas mű tartalmi gazdagságát csak felvillantani, sejtetni képes. Be kell érnünk az egész problémát alapvetően meghatározó két összefüggés felvetésével, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kérdést bárki a maga valóságos összefüggéseiben közelíthesse meg: a) Hazánk kontinentális klímája és csapadék viszonyai (időjárási szélsőségei) közepette soha sem volt várható, hogy rétgazdálkodásunk Ny-Európa óceáni tájainak széna-hozamait megközelítse . . . b) Az ország természetes növénytakarójában a gyep állomány aránya soha sem volt olyan méretű, hogy rét- és legelőgazdálkodásunk (a szántóterületük állandó terjeszkedése mellett) és a hódoltsági területeken megindult pusztásodási folyamat ellenére is biztosítani tudta volna az ország állatállományának rendszeres átteleltetését és exportra való felhízlalását — a réteklegelők tervszerű művelése és céltudatos bővítése: tervszerű rétművelés és rétgazdálkodás nélkül . . . Tehát ilyen rétgazdálkodás, agrártörténetünk ezirányú érdeklődésének teljes hiánya ellenére is: volt, mert lennie kellett. Hiszen a magyar mezőgazdaság történelmünk során, a legmostohább körülmények között is mindig megfelelt a külföldi piacok ilyen irányú „kihívásainak”. Az export kereskedelem tényei és adatai mellett a külföldi utazók útleírásai is minden időben tanúskodtak és tanúskodnak erről. A monográfia technika történeti jellegű érdemeinek, vonatkozásainak kiemelése során nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a szerző kutatásaival a 19. század második felében még élő és ható feudális kori vízgazdálkodás lényeges elemeit tárta fel, és így vízügyi múltunk egészén belül különösen sikerült fényt derítenie a mai vízügy-vízgazdálkodás feudális kori előzményeire, vagyis az ősi ártéri gazdálkodás eddig kellően nem ismert oldalára: „a magyar parasztság rétgazdálkodására" is. Eredményeivel tehát a vízügyi történetkutatás számára új területeket, eddig ismeretlen korszakokat nyitott meg. Vagyis munkája, melyet korszerű szemlélete és módszerei révén a tárgyi néprajz terén példaszerű teljesítménynek ismerhettünk meg — technikatörténetünk egy jelentős ágában — a vízgazdálkodás történetében is nélkülözhetetlen adatokkal járult hozzá műszaki és gazdasági múltunk feltárásához és alaposabb megismeréséhez ... P. Károlyi Zsigmond A KGST Vízügyi Vezetők Értekezletének 28. ülésszaka Az NDK-ban, Rostockban szeptember 15—18. között rendezték meg a KGST Vízügyi Vezetők Értekezletének 28. ülésszakát. A tanácskozáson, amelyen 9 szocialista ország küldöttsége vett részt, a magyar delegációt Kovács Antal államtitkár, az OVH elnöke vezette. Az értekezleten áttekintették az elmúlt év vízgazdálkodási együttműködésének eredményeit és megvizsgálták a komplex program végrehajtását. Szó volt a megbeszéléseken a Duna és a Tisza vízkészleteinek hasznosításával és védelmével összefüggő kérdésekről és tanácskoztak a résztvevők a víz és szennyvíztisztító berendezések gyártásszakosításáról és a kooperációban történő gyártás problémáiról, valamint műszerfejlesztési, módszertani és szervezési feladatokról. Áttekintették a Vietnami Szocialista Köztársaság és a Kubai Köztársaság vízgazdálkodásának fejlesztésére tett intézkedések végrehajtásának menetét és összeállították a VVÉ 1982— 83. évi munkatervét. Az NDK Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériuma az ülésen résztvevő vízügyi delegációk részére gazdag szakmai programot állított össze. Ennek során megismerhették az NDK vízgazdálkodását, a vízügyi ágazat szervezetét és meglátogattak több Rostock megyei vízgazdálkodási létesítményt. 4
