Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-01 / 9. szám
Az Alföld meliorációjának tudományos megalapozása A VI. ötéves terv a mezőgazdasági termelés további ütemes növekedésével számol. E cél érdekében törekedni kell a föld termőképességének a lehetőségek szerinti jobb kihasználására. Az ország területének jelentős részén azonban kedvezőtlenek a talajviszonyok, a termőterület javításra szorul. Becslések szerint 3 millió hektárnyi területen lenne szükség meliorációs beavatkozásra, aminek értéke 1980-as árszínvonalon több mint 50 milliárd forint. A népgazdaság anyagi lehetőségei ma nem teszik lehetővé ilyen nagyságrendű beruházás elvégzését. A szűk keretek kedvezőbb felhasználása érdekében tehát a meliorációra elsősorban ott kell sort keríteni, ahol a beavatkozások nyomán nagymértékben javul a talaj termékenysége, vagyis ahol a befektetésektől a legnagyobb eredmény várható. így elsősorban az Alföld jó termékenységü, de a belvizek által károsított területeit kell előnyben részesíteni. Ugyanakkor fontos lenne azokon a területeken is elvégezni a meliorációs munkákat, ahol a jelenlegi állapot a talajok további rontásához vezethet. (Zsuffa, 1981). A vázlatos áttekintésből is látható, hogy jelentős szerepe van a vízrendezésnek, hiszen mind a hatékony belvíz elleni védekezés, mind a talajvédelem megoldható vele. Természetesen mindkét esetben jelentős szerepet kap a melioráció másik eleme, a talajjavítás is. A vízrendezésnek és a talajjavításnak egyaránt sok évtizedes hagyománya van az Alföldön. A kétféle beavatkozás összekapcsolásának fontosságát neves elődeink is ismerték, és koruk technikai színvonalán meg is oldották. Az 1970-es évek szocialista mezőgazdaságunkban újabb jelentős előrelépést hoztak: a termelési rendszerek iparszerű mezőgazdasági technológiák terjedése mind a vízrendezéssel, mind a talajjavítással szembeni követelmények növekedésével járt együtt. Intenzív kutatások kezdődtek új, hatékonyabb vízrendezési, és talajjavítási módszerek kidolgozására. A síkvidéki melioráció egyes elemei azonban egymástól függetlenül fejlődtek: a talajjavítási kutatások elsősorban a különféle javítási technológiákra koncentrálódtak, míg a vízrendezés túlságosan hidrológiacentrikus volt. KÖZÖS KUTATÁSOK A korszerű agrotechnika színvonalának megfelelő közös és összehangolt kutatások igénye az 1970-es évek közepén fogalmazódott meg. Alapvető jelentőségűek e tekintetben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ (VITUKI) és a Debreceni Agrártudományi Egyetem Karcagi Kutató Intézete (DATEKl) 1976-ban megkezdett munkája. A közös kutatások a talajjavításban, ill. a vízrendezésben korábban kidolgozott módszereket összehangolják, és olyan kombinációkat állítanak össze, ahol a kölcsönhatások optimálisan (tehát hatékonyan és viszonylag olcsón) érvényesülnek (Fehér-Nyíri 1981.) Nagy teret kaptak a közös kutatásokban a helyszíni, részben félüzemi, részben üzemi jellegű kísérletek. A félüzemi kísérletek közül kiemelkedik az OVH— DATEKl—VITUKI által létrehozott karcagpusztai telep, ahol a különböző vízrendezési és talajjavítási megoldások kombinácóiból kialakított beavatkozássorozat vizsgálata folyik. Ez a kísérleti terület a kutatás összetettségét és technikai megoldásait tekintve is nemzetközi színvonalú. A melioráció többnyire vízrendezési és talajjavítási beavatkozást jelent. Kölcsönhatásuk vizsgálata azért is nagy jelentőségű. A melioráció egyik alapvető célkitűzése ugyanis a csapadékot a leesés helyén a talajban megőrizni, annak érdekében, hogy a termesztett növény a csapadékvíz minél nagyobb részét használhassa. Adatokkal alátámasztható tény ugyanis, hogy az Alföld legszárazabb területén is az átlagos évi csapadék és a növénytermesztés mai színvonalán az átlagos évi evapotranszspiráció (növények által elpárologtatott víz) egyensúlyban van. A csapadék helyben tartásának, talajba juttatásának és a növények számára hozzáférhetővé tételének megoldásával, a növények vízigényének jelentős része még a kedvezőtlen hidrológiai adottságú területeken is kielégítő lenne. Az első lépés tehát a mezőgazdasági táblák talaját alkalmassá tenni több víz befogadására. A talaj vízbefogadó képességének növelése azonban önmagában nem elegendő. üzemi megfigyeléseink is igazolták, hogy amikor a talajjavítással megnövelt vízbefogadó képességnél is több víz jelentkezik, az inkább káros mint hasznos, mert a talaj a beszivárgott víztől nem tud megszabadulni, s jelentős biológiai és agrotechnikai károk jelentkeztek. Feltétlenül szükségessé vált tehát a vízrendezés, vagyis hogy azt a vízmenyiséget, amit a talaj már nem tud kár nélkül befogadni — elvezesse. A vízrendezés megoldási módjai közül az Alföldön elsősorban az ún. felszíni vízelvezetés és a talajcsövezés jön szóba. A felszíni vízelvezetés a rendezendő területek nagyságrendjéhez mérten széles körben alkalmazható. A talajcsövezés anyagi lehetőségeink és a rendelkezésre álló kapacitás miatt kisebb jelentőségű. Becslések szerint a következő időszakban csövezési kapacitásunk évi 10 ezer hektár drénezését teszi lehetővé, ami hosszabb távra is a rendezésre szoruló 3 millió hektárnak csak elenyésző része. De ez a tény mit sem van le a talajcsövezési kutatások jelentőségéből, hiszen a mély fekvésű, belvizes talajtani és domborzati szempontból egyaránt kedvezőtlen talajvizes területeken csak a drénezés jelent megoldást. Magas fajlagos költségei miatt természetesen a minél gazdaságosabb, megoldások kidolgozása elengedhetetlen. EREDMÉNYEK, TAPASZTALATOK A VITUKI—DATEKl közös kutatások az Alföld meliorációjának számos kérdésére már az eddigi eredmények alapján is választ adnak. Kialakult pl. a síkvidéki kötött talajú területek meliorációjára alkalmas technológia. A korábban kidolgozott vízrendezési és talajjavítási módszerek jól kombinálhatok. A felszíni vízrendezésnél a jövőben a természetes eséseket az eddigieknél sokmegjelenese es gyors kiszelesedese, az 32
