Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-01 / 9. szám
A vízgazdálkodás hagyományaiból A vízgazdálkodás történetileg is elválasztható két nagy csoportja közül az úgynevezett passzív mód előbb az árvédekezés volt, ezt követte az ármentesítés, majd a csapadékfölösleg rendszeres levezetése . .. Az aktív vízgazdálkodás a vizek hasznosítása, az ivó- és a háztartási, ill. a mezőgazdasági és ipari vízszükséglet biztosítása, a vízi utakban rejlő előnyök kiaknázása. Ebbe a csoportba sorolhatjuk a vízi erő kihasználását is. Sorozatunkban az aktív vízgazdálkodás néhány — még a szájhagyomány és a tárgyi dokumentumok alapján nyomon követhető területéről válogattunk. Olyan régi „vizes" mesterségeket ismertetünk, amelyeket joggal nevezhetünk kihaló foglalkozásoknak, vagy olyanokat, amelyeket technikai fejlődésünk már jóval meghaladott. Ilyenek például a vízienergia-hasznosítás területén a népi ruházkodásban szinte napjainkig élő nemezposztó-féleségek készítése, a vízimalmokból már eltűnt úszó- vagy hajómalmok működése, a kútfúrás, a kavicstermelés hagyományai, a hajóácsmesterség, a hídverés régi mestersége, vagy a sár és a zagy eltávolításának kezdeti gépesítési kísérletei hazánkban. A felsorolt mesterségek közül talán a legkevésbé ismert a nemez - és posztófélék készítése. Kallás és ványolás Az állatok bőrét már az ősember is kikészítette. Azt is tudjuk, hogy az eszkimók még a században is a nyállal megpuhított madárbőrt használták a felsőruházat alatt. Arra, hogy az állatszőrt mosás és tépés után egyszerű fadarab segítségével fonallá lehet sodorni, a tapasztalat talán éppen azokat vezette rá, akik az Iszalagból vagy a csalánból sodort szálat két rúd között kifeszítve gyékénnyel, náddal vagy sással „megszőtték”. A gyapjú a víz hatására filcelődik, vagyis szálai egymásba kapaszkodnak. így az anyag tömörebb lesz. Minél tömörebb, annál tartósabbá válik. Századok, talán évezredek is elteltek, amíg a tapasztalatból manufaktúra lett, vagyis kialakultak a különböző nemezkezelési eljárások hagyományai, majd természetesen a gyártási technológiák: a fonó-, a szövő-, és a posztókészítő iparágak. A népi kultúrában a zárt, magukra hagyott falvak sokáig megőrizték az ősibb eljárásokat. Hiszen nemigen volt lehetőségük arra, hogy kész árut vásároljanak. Nem is igen jártak a nagy világban, inkább találékonysággal és apáról fiúra szálló ügyességgel egyszerű kis műhelyeket alakítottak ki. A vászon, a gyapjúszövet készítését, — amelynél legutolsó fázis a kallás — a takácsok és a kékfestők gyakorolták. Ez is a sok évszázados tapasztalaton alapult. Hatalmas ládát töltöttek meg kővel (25x1,5, 2x4 m) s ezt egy egyszerű fogaskerekes áttétellel — lóval meghajtott — járgányszerű szerkezet vitte ide-oda. A népi kultúrában ezt az eljárást a vízre bízták. Folyóvizek útjába, terelődeszkákkal még növelve a víz esését — kosárhoz hasonló, vízálló tölgyfa deszkákból készített edényt állítottak, amelyet több helyen átfúrtak. Ezáltal a víz sodra fordult a „kosárban”, vagyis megforgatta a bele helyezett anyagot. (A Keleti-Kárpátok folyói és patakjai mentén még ma is vízzel mosatják ki a beáztatott és leszappanozott ruhát.) Ha egy ilyen kosárba betesznek kb. 3 méter hosszú, 90 cm széles gyapjúszövetet, mintegy 12 óra alatt „magától" összemegy 180—200x50—60 cm-nyire. Vagyis egyharmadára. Ezekből készíitk a Keleti Kárpátok mentén régóta takaróként használt „csergéket”. Ha nem elégedtek meg a természetes fehér vagy barna birkaszínnel, már csomós gyapjús állapotában megfestették. (Régen különböző növények természetes festékanyagaival.) Fellazították az anyagot, majd fonták, szőtték, és kidolgoztatták a vízzel. Kallatták. Ez a tömör, de nem eléggé tartós gyapjúszövet felső ruházathoz a gyakorlatban nem bizonyult tartósnak. Hamar kirojtosodott, kikopott. Ki kellett találni, hogyan lehet a vízenergiát felhasználni úgy, hogy a szövetből nemez váljék. A kézi hajtású örlőkövek mellett mára görögök, sőt a korábbi kultúrák népei is vízikereket állítottak a víz útjába. Ha döngöléssel is el lehet érni nagyobb fokú filcelődést, (amelyet a fent említett vidéken még ma is láthatunk elvétve a házaknál), akkor a vízikerék tengelyére helyezett bütykök emelgethetik az emberi erő helyett azt az ütőfát, amely a vízadagolás mellett az ütőfák alatt elhelyezett anyagot megtömöríti. Ez a lényege a ványolásnak. A Keleti-, és a Déli-Kárpátok belső vonulatában székelység és a románajkú vasányok viseletőrzésének köszönhető, hogy még napjainkban is él az egykori gubacsapó műhelyekben a halinaposztó-készítés. A Szatmártól Nagyváradig terjedő területeken, de Debrecen környékén és Biharban is elterjedt a guba- és szűrfélék posztója is nagyrészt a Túr mentén készült. Avasfelsőfalun, a mai Negrestiben még most is „él” az a mintegy 10 km hosszú csatorna, amely legalább 200 éves, és akkor is azért készült, mert itt telepedett le a környék legtöbb gubacsapó mestere. Annak idején a gubacsapó céhbe tartozó mesterek fogtak össze, hogy biztosítsák maguknak az egyébként elég rakoncátlan Túr vizét egy-egy ma is jól működő, egyszerű fazsilippel. A csatorna alsó szakaszán ma is látható még — a több mint 10 kalló-kosáron kívül — öt ház, amelyek leginkább a patakmalomhoz hasonlítanak. Ezek közül kettő Halász István öröksége. A környék legidősebb gubacsapó családjának tagja. Több nemzedékkel ezelőtt jöhettek fel eleik az Avasra. — Ki építette ezeket a csupa felsőcsapós rendszerű vízikerékkel működő faházakat? — Mind maguk a mesterek, akik itt dolgoztak. Én is az enyémet, mind a kettőt. A fölső, ami az udvar aljában van, az már köböl épült, még mielőtt megalakítottuk a szövetkezetét. A másik 25—28 éves, annak minden porcikája fából van, a telkeket még apám megvette, de ő ottmaradt a háborúban . . . A lényeg, hogy a vízikerék tengelye vörösfenyőből legyen. Ha arra a megfelelő helyre beékeiem a bütyköket és vízmértékbe állítom, annak évekig mennie kell. — Miben és mivel ványolódik az anyag? — Olyan fateknőben, amelynek az egyik oldala gömbölyűre faragott, ebben helyezzük el a harmonikaszerűen hajtogatott végnyi, vagyis kb. 30 méter hosszú és 90 cm széles gyapjúszövetet, amikor vagy egy hektó meleg vízzel beáztattuk. — Honnan van meleg vize itt a csatorna mentén, a lakástól 100—150 méternyire levő ványolóban? — A pincében egy katlan áll, abban fűtünk, azon van a 100 literes üst. Abba is a csatorna vizét vezetjük egv csövön. Ügy, hogy az mindig utána töltődjön, ha már a meleg vizet, az elsőt elhasználtam. Ebből ugyanis egy másik vékony csővel 24 órán át csöpögtetjük a vizet a teknőben mozgó anyagra. — Hogyan mozog a teknőben az anyag? — Nagyon egyszerű .. . Két kalapács — ami 40x40-es tölgyfatömb egy-egy 130—140 cm hosszú nyélen, belül recésre faragott, olyan lépcsőzetes — maga alá gyűri az anyagot, tehát lapon-24
