Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-01 / 9. szám
Egy elfelejtett társulat Gyula városának, Ó-Kígyós községnek, Békéscsabának határrészei kétszáz évvel ezelőtt csak kákát és nádat termettek, s nagy kiterjedésű vadszikesek és tavak tarkították. Később, a lakosság számának növekedésével, az állattenyésztés mellett a növénytermelés is helyet követelvén magának, szükségessé vált a terület káios vizeinek elvezetése. A Maros számos árvize, — valamint az Arad fölötti Paulis község melletti — mintegy 100 m széles „Paulis ér" ismert kiágazása Világos felé vonult, majd a Gyula—Békéscsaba—Ókígyós közötti vidékre vette útját az ereken és medreken át. De nemcsak a Maros, hanem a Fehér-Körös, Kisjenő község körüli árvizei is a Bugy-éren a nagypéli mocsáron át, Ottlaka—Nagypél—Elek közötti Nagy Mira tó érintésével, Kétegyháza Kiskakucs határrésze mellett jutottak el a szóbanforgó területre és 20 000 holdat rendszeresen elborítottak. Ebbe a mocsárba folyt a délről csatlakozó nagy felületű lejtőről is az árvíz, belvíz és csapadékvíz. Ezért a Maros és Fehér- Körös töltéseinek kiépítése után is bőségesen jutott e vidékre. A legnagyobb árvízi elöntés az 1881. évi volt, amely a Fehér-Körös Arad megyei területéről tört be a területre. 1853-ban az Alsó-Fehér-Körösi Ármentesítő Társulat árterületének megállapításakor a feladat az árvizek elleni védekezés — töltések építése, magasítása, korszerűsítése — volt, a belvizes terület érdekeltjeit nem vonták be a társulat működési körébe. így minden település, birtokos, egyéni földtulajdonos magára hagyatva, legjobb belátása szerint védekezett a vizek pusztítása ellen. Csaba város 1858-ban felosztotta fényesi közlegelőjét, s a Kígyós felől Fényesre zúduló vadvizek állandóan veszélyeztették a területet. Ezért Csaba városa a Fényesi szőlőktől a Békéscsaba—Szabadkígyós közötti vasútig terjedő szakaszon 4 km hosszú védtöltést épített a belvizek visszatartására. A töltés egyszerre megállította és kígyósi és gyulai határokra szorította viszsza az összes belvizet oly formában, hogy azoknak többé nem volt lefolyásuk. A víz kis része elszivárgód a talajba, elpárolgott a napsütésben, de a legtöbb víz ittmaradt a csabai töltésen kívül, tóvá összefutva. Ez volt a sokat emlegetett „Csabai nagy tó”. Ezt látva Gyula városa is hasonló határvédtöltést emelt a Kígyósi vizek ellen a csabai határtól a jelenlegi Gyula— Kígyósi országútig. A kígyósi uradalom és birtokosok nem tűrvén ezen természetellenes védekezést, 1859-ben panasszal éltek a megyénél a csabai és gyulai határtöltések eltávolítása ügyében. A megye intézkedésére meg kellett nyitni a csabai határtöltést, s a kígyósi belvizek a fényesi éren folytak le az Élővízcsatornába. A belvíz lefolyása után a csabai határtöltést újra helyreállították, így 1861—1870 között továbbra is fennállt a kígyósi határ belvízgondja. A területeken évről évre megmaradt a víz, az árterület elposványosodott. Ilyen állapotban sűrűn tettek panaszt a megyéhez a csabai határtöltéssel fenntartott vadvizek miatt. Végül 1871 március 23-án vármegyei közgyűlési határozat született, amelynek alapján Csaba városa nem akadályozhatta tovább a vizek lefolyását és a vízlevezető csatorna kiépítéséhez köteles volt hozzájárulni. Megyei kezdeményezésre, a vizek elvezetése céljából Gyulán, 1871. április 26-én megalakult a „Kígyósi Vadvízcsatorna Társulat” Műszaki szempontból a társulat az Aradon székelő VI. kerületi Kultúrmérnöki Hivatal felügyelete alá tartozott. A társulat alapszabályait a M. Kir. Közmunka- és Közlekedésügyi Miniszter 2904/1872. sz. alatt fogadta el, amit a megye 472/1872. O. gy. határozatával zá radékolt. A terület víztelenítésére négy különböző tervet dolgoztak ki Bodoky Lajos vízépítő mérnök véleménye alapján. (Bodoky Lajos akkor a Gyulán működő Körös—Berettyó Társulat főmérnöke volt.) Víztelenítés céljából megépült a gyulai és kígyósi határban 14 km gyűjtőcsatorna és Békéscsaba határában 3 km főcsatorna, amelyek az összegyülemlett vizeket az Élővízcsatornába vezették. A főcsatorna kezdő és végpontjára zsilip készült. Elkészült még 5,720 m töltés, 13 m koronaszélességgel, a rézsűk mindkét oldalán 1:1,5 m méretben. A társulat további működése során, 1884-ben, tagja lett a társulatok központi szervének a Tiszavölgyi Társulatnak, amelynek neve a Földművelésügyi Miniszter 11.587/1890. (V. 16.) sz. rendeletére „Kígyós—Gyula—Csabai Vízitársulat" lett. 25 évig állott fenn, s e negyedszázad alatt a társulat a káros belvizeket eltávolítva a közegészségügynek is hasznos szolgálatot tett, mert a mocsarak veszélyes kipárolgásainak megszűnésével a gyakori járványok is megszűntek. Minden belvizet 20—30 nap alatt levezettek a megépített csatornákon. A mocsaras értéktelen, vízinövényekkel borított terület búza termelésére is alkalmassá vált. A társulat elérte célját. Később azonban, mikor a hasznos vizek bevezetését is meg kellett oldani, e munkára már nem lévén önálló képessége beolvadt az Alsó-Fehér-Körösi Armentesítő Társulatba, mely 1896-ban a Körösök töltésépítési munkáit befejezve, a belvízrendezést és öntözést is felvette programjába. Ekkortól a Fehér-Körös vizét az Élővízcsatornán át Gyula—Békéscsabára és Békésre vezették, a belvízterületi vízigények kielégítésére. A több mint 100 évvel ezelőtt épített csatornákból nem sok maradt meg. Egy részükön a Borjúréti, Fényesi, Kígyósi főlecsapoló, Gyulai lecsapoló, Alvégi, Fövenyesi, Tavaszréti, Dajkakerti csatornákat létesítették, másik részük megsemmisült. A főcsatornát keresztező lencsési úti téglaboltozatú híd utolsó maradványai (a békéscsabai KISZ-tábor bejárata előtt) még láthatók, de már azt is hamarosan eltünteti a lakásépítéssel járó közművesítés. Gyula — Szabadkígyós — Békéscsaba határában, a volt társulat területén, jelenleg is találhatók övgátolt legelők minteqy 6000 ha-on. A tározók kapacitása 16 millió m3-re becsülhető. A Körösök ármentesítéséről, az ottani társulatokról több leírás, monográfia, tanulmány, keretterv stb. jelent meg az elmúlt évtizedek alatt. A leírások egyike sem tesz még említést sem ezen társulat létezéséről, működéséről, pedig az akkori időben végzett tevékenysége igen jelentős volt. Ezért emlékezem most meg a „Kígyós—Gyula—Csabai Vízi Társulatiról, megalakulásának 110. évfordulóján. Góg Imre Sorokban — Szabolcsban A száraz, meleg időjárás ellenére sem szomjazik a föld nagy része abban a negyven mezőgazdasági nagyüzemben, ahová a Tiszamenti Regionális Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat nyíregyházi üzemigazgatósága juttat öntözővizet. A Tiszabecsen, Tunyogmatolcson, Komlódtótfalun, Rakamazon és Gávavencsellőn levő vízkivételi művek a Tiszából, valamint a Szamosból naponta mintegy kilencezer hektárnyi terület öntözéséhez elegendő vizet termelnek ki. A TRVVV ettől jóval több vizet is tudna szolgáltatni. Pedig kellő mértékben és módon érdemes öntözni. Ezt bizonyítják például a rakamazi Győzelem, a timári Béke, a milotai Új Élet, a székelyi Búzakalász, a jármi Alkotmány Termelőszövetkezet terméseredményei. Korábban például az egyik gazdaság egyhektárnyi nem öntözött földről 253 mázsa burgonyát takarított be, míg az öntözött 458 mázsa és jobb minőségű terméssel hálálta meg az optimális mennyiségű vizet. A vízgazdálkodási vállalat szakemberei elmondták: a csapadékosabb időszakokban nincs szinte egyetlen olyan év sem, amikor ne kellene öntözni. Ez évben nyilván az igények hatványozottabban, a korábbiaknál élesebben jelentkeznek, de még így is elmaradnak a lehetőségektől. A tiszabecsi, a tunyogmatolcsi és a komlódtótfalui vízkivételi műtől nyílt csatornarendszerben, gravitációsan, a rakamazitól meg a gávavencsellőitől pedig zárt csővezetéken, nyomással szállított vízzel jelenleg a kapás növényeket, valamint a kertészeti kultúrákat öntözik. Nagy mennyiségű vizet juttatnak a rizsföldekre, illetve a halastavakba is. A TRVVV üzemeltet olyan csatornákat is, amelyek a belvizet is elvezetik. 23
