Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-08-01 / 8. szám

г * ^ % * * & % ÁSZÁZAD SODRÁBAN Az emlékezés, a visszatekintés nem mindig magánügy. Akadnak pályák, életutak, amelyekről elfelejtkezni: a köz vesztesége. A magyar vízügy e századi történetének is vannak szereplői, akik tapasztalatban, tudásban, küzdelemben gazdag évtizedeket tudnak a hátuk mögött. Folyóiratunk sorozata őket szólaltatja meg, őket mutatja be. a vízügy nagy létesítményeire emlékezve Beszélgetés Dobolyi Tiborral Dobolyi Tibor megkönnyíti a dolgo­mat. Részletes gépelt önéletrajzzal fo­gad, arra gondolván, hogy az évszámok időt rabló jegyzetelésétől megkímélhet. Ebből az életrajzból percek alatt meg­tudom, hogy 1903-ban született az er­délyi Szászcsanádon. Kolozsvárott érettségizett, majd a budapesti Mű­egyetem általános mérnöki karára irat­kozott be. 1924-ban Erdélyben három­szögeit, 1926-tól 1931-ig alkalmi mun­kákból élt. (Mint nem egy akkori dip­lomás.) 1931-ben két esztendőre a Magyar Siemens-Schuckert Művek alkal­mazta, majd 1933-ban a középtiszai Ár­­mentesítő Társulathoz került. 1938 és 1948 között az akkori öntözésügyi Hi­vatal főépítésvezetője. Következett két esztendő a Duna—Tisza csatornánál. Műszaki vezető. Aztán négy évig a Tiszalöki Vízlépcső és a Keleti Főcsator­na folytatólagos munkáinak beruházója illetve irányítója. 1954—1958: az OVF-ban megalakított Vízügyi Nagy­­létesítmények Beruházási Kirendeltség felügyelője. 1958-ban vette át a VIZI­­BER vzetését, amelynek tíz és fél esz­tendeig, nyugdíjba vonulásáig volt igaz­gatója. Nyugdíjasként jó egy évtizedig műszaki és gazdasági tanácsadó az OVIBER-nél, a VITUKI-nál és a VGI-nél. 1951-ben úttörőként az utolsó éves mér­nökhallgatók részére előadásokat tar­tott az építésszervezésről. 1963 és 1971- ben két 2 éves szakmérnöki tanfolyamon végzett mérnökök részére előadásokat tartott a munkaterek víztelenítéséről. — Az életrajz, kedves Tibor bácsi, sok mindenben eligazít. Kérdezni valóm azonban jócskán marad. Rögtön indu­lásként a következő: a szülőföldnek, a gyermekkornak volt-e ösztökélő hatása a negyvenesztendős vízügyi pályafu­tásra? —• Ami azt illeti, a Nagy-Küküllő közel folyt a falunkhoz. Horgászni sokat jártunk a partjára ... De a pályaválasz­tásban nem hatott rám. Nem is hat­hatott, mert hegedűművésznek készül­tem. Aztán amikor kiderült, hogy tehet­ség híján erről jobb letennem, már ko­lozsvári diákként, vegyész akartam len­ni. Bakteriológus. Elsősorban azért, mert osztálytársam és barátom Soó Rezső volt, a későbbi többszörös Kossuth-díjas tudós, a botanika világhírű professzora. Errről a barátságról, amely végigkísérte életünket, órákig mesélhetnék. Mesélnék is szívesen, de akkor másra nem jut­na időm. Annyit mindenesetre hadd mondjak: Soó Rezső fantasztikus mun­kabírása, megszállott szorgalma arra buzdított, hogy a munkában állhatatos és kitartó legyek. — Tibor bácsi önéletírása alkalmi munkákat emleget. .. — Nos igen, hozzájutni a munkához: az én ifjúságomban, ez a gondok gond­ja volt... Vegyész nem lettem, mert az egyetemen az általános mérnöki karra jutottam be. Ez a lehetőség állt előttem, ezzel kellett élnem. A diploma meg­szerzése után az állásnélküliek népes táborába kerültem. Ami mérnöki munka kínálkozott, elvállaltam. így került sor például arra, hogy 1927-ben kilenc szi­gorló mérnök társammal felmértem a fővárosban 1920 és 27 között emelt épü­leteket. Csak így térképezhették azokat. Amikor 1931-ben a Siemenshez kerül­tem, akkor is csak a munka befejezé­séig kaptam szerződést. Budapest és Hegyeshalom között a vasútvonalat villamosították, s az én feladatom — építésvezetőként — az ólom telefonká­bel lefektetése volt. A Siemensnél a precizitást megkövetelték. „Egy hiba — felmondás" — ez a szólás járta. És így is volt, aki mérnök hibázott, szedhette a sátorfáját. Jó iskola volt nekem az egész életre ... Egyébként úgy tartom számon azt a két esztendőt, mint az átmene­tet a vízügyhöz. Ott ismerkedtem meg közelről a kubikosokkal. Budapest és Hegyeshalom között háromszázötven ku­bikossal gyűrtük le a távolságot. A ke­zem alatt voltak, akkor szerettem meg őket. Jóllehet nem tudtam, hogy majdan ezer és ezer társukkal köt össze a sorsom. De akkor már a vízügynél. — Valóban ... A Siemenstől milyen út vezetett a vízügyhöz? Hiszen a két terület... — Messze esik egymástól. Ég és föld. Csakhogy mi a 30-as években nem vá­logathattunk. A szerződésem lejárt, ál­láslehetőség sehol , . . Ekkor segített ki a véletlen. Bemutattak egy szakaszmér­nöknek, aki magával vitt a Középtiszai Ármentesítő Társulathoz. Napidíjas mérnöknek. Itt komoly vízügyi kiképzést szereztem. Ármentesítő gáterősítési mun­kákat végeztünk, vasbeton műtárgyakat terveztünk és kiviteleztünk, árvédekez­tünk. Mindenbe beletanulhattam. A bel­vízlevezetés és a szivattyútelepek fel­ügyeletét is mi láttuk el. Reggel korán kezdtünk, este 8-ig a terepen voltunk. Csütörtökön éjfélig, pénteken egész éjjel a kubikosok teljesítményét számol­tam. Mire szombat lett, már remegett a lábam a kimerültségtől. Amikor fizetés­­emelést kértem — nősülni akartam — az igazgató rám nézett. „Emelést nem adok! — mondta. — Ha elmégy, kapok he­lyetted tíz mérnököt.” Egyenes beszéd volt. Folytattam tovább a nomád életet. Szekereztem, gyalogoltam a töltések mentén. Hol itt laktam, hol ott. Hol Abádszalókon, hol meg a gátőrházak­ban. De ennek csak örülhetek, ma is azt mondom, öt gátőr tartozott a fel­ügyeletem alá, mindegyik remek ember, tisztességes ember. Összemelegedtem velük. Egyikük Varga István ma is fel­­felcsönget telefonon. Ide költözött Bu­dapestre, nyugdíjba, ha teheti meg is látogat. Jó emberem Szabó Mihály is, a tiszaigari csatornaőr. No de a ku­bikosaimról meg is feledkezem! Hogy tudtak dolgozni azok az emberek! Hogy bírták az esőt, a tűző napot! Le a ka­lappal előttük. Sokuk közül itt most Dózsa Gyulára szeretnék emlékezni. Öt magammal vittem a tiszafüredi öntöző­főcsatornához munkafelügyelőnek, majd elhelyeztem csatornaőrnek a Keleti Fő­csatorna mellett. Az egyik legjobb bará­tom volt. A háború után súlyosan megbetegedett, az orvosok sajnos, nem segíthettek rajta. A debreceni kórház­ból üzent értem, és én siettem a be­tegágyához — elbúcsúzni. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, ahogy az egymástól elbúcsúzó barátokhoz il­lik. Jó érzéssel gondolhatok arra, hogy a családját sikerült bizton­ságba helyezni. Dózsa Gyula három fia gátőr: az egyik Balmazújváros mel­lett, a második Böszörményben, a har­madik Tiszavasváriban. Debreceni víz­ügyi igazgató korában Papp Ferenc se-21

Next

/
Thumbnails
Contents