Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
Az előrelátás vágya egyidős az emberrel. A legelemibb, ismétlődő jelenségek előrejelzésétől a prognosztikáig évezredeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a termelőerők a kezdetleges formáktól eljussanak a ma ismert formákig. Más szóval, a jövő bizonyos fokú megismerésének lehetősége olyan mértékben növekedett, amilyen mértékben az ember úrrá lett a természet felett. A tudományos előrejelzés csak a természettudományok bizonyos színvonalán és dinamikájuk ezzel összefüggő meggyorsulásával jöhetett létre. Mivel a társadalmi fejlődés szükséges elemei a termelőerők — s köztük elsősorban a tudomány —, ezek dinamikájának komplex előrejelzése a prognosztika legfontosabb részét alkotja, ez a prognosztika magva. Ha megközelítőleg tudjuk, hogy milyen lesz a technikai fejlettség 2000 + n évben, akkor egy egész sor gazdasági és társadalmi problémát viszonylag könnyen megoldhatunk. A prognosztikának az a feladata, hogy előkészítse a jelenre, a többé-kevésbé közvetlen jövőre irányuló cselekvést, mégpedig az általa felhatalmazott — a jövőre vonatkozó — ismeretelméleteknek a függvényében. Nem foglalja magában azonban a cselekvést, mely azoknak az egyéb tudományoknak van alárendelve, amelyek a közvetlen jövőre hatnak (előtervezés, tervezés, programozás stb.). A prognosztikai tevékenységet alapjában véve kétféleképpen lehet felfogni: — vagy mint hosszú távra szóló, viszonylag szabatosan meghatározott megállapításokat a társadalom fejlődéséről, amelyeket a társadalom igyekszik megvalósítani és amelyekhez egyidejűleg alkalmazkodik, — vagy mint a jövőre vonatkozó lehetséges változatok bizonyos összességét, amelyek közül a társadalom az elért ismeretek alapján kiválasztja a legésszerűbb változatot, esetleg arra törekszik, hogy megtalálja meghatározott változatok szintézisét. Az ésszerű hosszú távú fejlődés szempontjából inkább a második változat felé hajiunk, azaz a jövőnek olyan felfogása felé, amikor a jövőt nyílt, jelentős mértékben hajlékony rendszernek tekintjük, amelyben a prognosztikai tevékenységnek az a célja, hogy meghatározza azoknak a hozzávetőleges orientációs kereteknek a rendszerét, amelyeket a jövő folyamatos megvalósítása során fokozatosan pontosítanak, módosítanak és változtatnak. Ezekre a változásokra jelentős hatást gyakorol a hosszú távú prognózis megvalósítása folyamán mindinkább előrehaladó és elmélyülő megismerés, valamint azok az új, nehezen előre látható felfedezések és ismeretek, amelyek mind a termelési folyamatok hatékonyságában, mind a társadalom életmódjában fellépő változásokban jutnak kifejezésre. Ebből a szempontból úgy gondoljuk, hogy amennyiben így fogjuk fel a prognosztikai tevékenységet, akkor a jelenlegi helyzetünkben a hosszú távú prognózisok kidolgozásának komoly jelentősége van egyrészt mint olyan elemnek, amely megvilágítja a gazdasági egyensúlyhiány leküzdésének lehetőségeit és irányait, valamint ezzel egyidejűleg mint az olyan döntések helyes orientálódási forrásának, amelyek hosszabb távra szólnak és amelyeket már jelenleg meg kell hoznunk. Arról van ugyanis szó, hogy ezek a prognózisok olyanok legyenek, hogy már magukba foglalják a jövőbeni pozitív helyesbítéseket és ezáltal csökkentsék az előirányzott és a tényleges fejlődés közötti szakadék keletkezésének kockázatát. Valamennyi itt említett okból kifolyólag úgy gondoljuk, hogy a hosszú távú prognózisok kidolgozása minden hiányosságuk és feltételességük ellenére a korszerű vezetés elengedhetetlen feltétele. A szocialista termelési viszonyok között a prognózisok elsősorban a hosszú távú tervezés tudományos megalapozását szolgálják. A prognózist a tervkészítéstől alapvetően az különbözteti meg, hogy a prognózis feladata a várható fejlődés, a helyzetek leírása, a bekövetkezhető események, folyamatok „megjóslása", irányzatok, alternatívák feltárása, bekövetkezésük valószínűségének becslése; a tervkészítés célja viszont az ismert lehetőségek birtokában a céloknak legjobban megfelelő megoldás bekövetkezésének és megvalósulásának az elősegítése a társadalmi tudatosság érvényre juttatásával. A terv és a prognózis kapcsolata felfogható úgy is, hogy a hosszú távú tervezési tevékenységnek — két egységet alkotó, de egymástól mégis elkülönülő — eleme van: — a szelektív döntéseket tartalmazó cselekvési programok, a tervek, mint a tervezés belső köre; — a tudományfejlődési prognózisok, mint a tervezés külső körének produktumai. A tudományos jellegű jövőkutatás, felismerve a fejlődés alapvető törvényszerűségeit, nem vállalkozik egyedi események megjóslására, hanem sztochasztikus jelenségekből von le következtetéseket és így megállapításai is csak bizonyos meghatározott jelenségek sokaságára igazak, de a sokaság egyes részeire már nem. Ha a távoli jövőről próbálunk képet alkotni, akkor a kulcskérdés az, hogy megfejtsük a tudományos-technikai forradalom emberi és társadalmi kihatásait. Az előrejelzés tárgya javarészt az automatizálás, a távközlés és az urbanizáció előrelátható fejlődése. Az igazán tudományos, mindenre kiterjedő előrejelzésben a legnehezebb az életmódváltozás, az emberi életkörülmények, a kulturális és a civilizációs folyamat alakulásának meghatározása. Hiszen a folyamat, amely ezt az előrejelzést szükségessé teszi, mind bonyolultabbá válik, és előrejelzése is mind nehezebb. Egyre gyarapodnak a szakadatlanul változó paraméterek, egyre nagyobb a kölcsönhatás a változást előidéző tényezők között, egyre nagyobb az eltérés az esetleges jövő-alternatívák között, és mind újabb dinamikus tényezőkkel kell számolnunk. Vagyis minél nagyobb a szükség az emberiség jövendőbeli fejlődésének mindent felölelő előrejelzésére, annál nehezebbé válik ez a vállalkozás. Ugyanakkor viszont a tudományos előrejelzésre, a tudomány, a kultúra és a civilizáció fejlődése alternatíváinak megjóslására irányuló igyekezet korunk egyik jellemző vonása. Kétségtelen, hogy minden jövő-tanulmány igyekszik a különböző nézetek koordinációját és szintézisét megvalósítani, azonban az előrejelzés pontossága és megbízhatósága érdekében a hangsúly nem annyira a társadalom fejlődésvonalára, mint inkább a technikai fejlődés várható állomásainak meghatározására kerül. Az előrejelzések készítése során szerzett tapasztalatok azt bizonyítják, hogy csak azok a módszerek lehetnek megbízhatók, amelyek minden fontosabb tényezőt figyelembe vesznek. Ennek ellenére még kezdetleges modellek is tanulságosak lehetnek, mert az emberiség előtt álló világméretű fejlődésben a tudományos és a technikai forradalom —• minden bizonnyal — kiemelkedő hatóerő lesz. A fejlődés előrejelzésének tehát a tudományos és a technikai forradalom alakulása lehet a kiindulópontja. Annyi máris bizonyosra vehető, hogy a korábban lejátszódott mezőgazdasági és ipari forradalomtól eltérően, a tudományos és a technikai forradalmat nem részjelenségnek, hanem a termelőerők széles körű és szakadatlan változási folyamatának foghatjuk fel, amelyben a meghatározó szerepet a tudományos eredmények alkalmazása veszi át. A jövőkutatás területén a szakirodalom a terveken és a prognózisokon kívül önálló kategóriaként kezeli a futurológiát is. A közöttük levő lényeges különbség: a prognosztika a viszonylag közeljövőben következhető folyamatokat írja le, a futurológia viszont a 25—100 év vagy még ennél is hoszszabb idő múlva bekövetkezhető állapot képét adja. A futurológia tehát az alapvető hosszú távú fejlődési tendenciákat és nagy horderejű tudományos műszaki fordulatoknak a jövőbeni fejlődésre gyakorolt hatását vizsgálja. A futurológia főleg az olyan átfogó tudományágakra támaszkodik, amelyek a résztudományok ismereteiből indulnak ki, de a folyamatot a legmagasabb rendű ismereti szintézisig vezetik le. A futurológia természetesen a jövőt nem stabilizált rendszerként vizsgálja, hanem úgy, mint egy állandóan végbemenő olyan dinamikus folyamatot, amely nincs stabil mádon előre meghatározva és amely fokozatosan állandóan változik. A futurológia a prognosztikai tevékenység bizonyos csúcspontját képezi, amely a prognosztika területének nemcsak a tudományos és műszaki szféráját öleli fel, hanem szintetizálja a társadalmi prognosztikát is. Dr. László Ferenc kandidátus 17
