Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-07-01 / 7. szám

A Tisza és a Zagyva vonzásában

Szolnok és művészei

(Látogatás C hi ovi ni Ferencnél)

Szolnok és környéke olyan területrésze hazánknak, ahol országos és európai hírű képzőművészek csaknem 130 esztendeje megszakítás nélkül munkálkodnak. A századforduló előtt a városba gyakorta ellátogató és később a letelepedett képzőművészek alkotásait idehaza és külföldön méltán keltették és keltik fel a képzőművészet iránt érdeklődők rokonszenvét és vívnak ki elismerést.

A Tisza és a Zagyva melletti „délibábos aranyróna'' August von Pettenkofen osztrák festő képzeletét 130 évvel ezelőtt ragadta meg egész életre szólóan. A neves festő a szabadságharc idején Magyarországra vezényelt osztrák hadsereg tisztjeként 1848—49-ben kezdett ismerkedni a közép Tisza-vidéki várossal, környének tájaival és népének életével. Ezután 1851-től 30 esztendőn át Pettenkofen újból és újból visszatért a két alföldi folyó ölelő karjaiban fekvő településre. A tájról és lakosairól készített festményeivel az osztrák, később a német képzőművész kortársak érdeklődését is felkeltette.

Az osztrák és német festők sikerein felbuzdulva, a hazaiak közül Bihari Sándor, Bőhm Pál, Deák Ebner Lajos, Mednyánszky László voltak az elsők, akiket vonzott a táj őseredeti természeti szépsége és a halász-vadász-pákász, nomád pásztorkodó nép élete.

A mind népesebbé váló művészek körében, a századfordulón megérlelődött a

szándék és elhatározás, hogy képzőművész egyesületet alapítanak és művésztelepet létesítenek. Az egyesület és a telep alakításához 50 korona alapító tagsági díjat állapítottak meg. De akadtak olyan „rendes” és pártoló tagok is, akik ennél nagyobb összeggel támogatták az új szervezet és a művészkolónia létrehozására irányuló törekvéseket. A lelkes és öntevékeny művészek közreműködése és Szolnok megye akkori főispánja Lipis Elek, egyszemélyben kultuszminisztériumi osztályvezető anyagi, erkölcsi támogatásai révén az új telep épületei a szó igazi értelmében csakhamar tető alá kerültek. 1902. július 29-én Bihari Sándor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Mihalik Dániel, Olgyai Ferenc, Pongrácz Károly, Szilányi Lajos és Zombori Lajos festőművészek használatba vették a kolónia lakásait és műtermeit.

Az egyesület és a létesítmény működtetéséről, az alkotó munka feltételeinek biztosításáról — a II. világháború kitöréséig — teljes egészében az egyesület tagjai és tisztségviselői gondoskodtak.

Hogy a „füvész" kerttel, parkkal, díszfákkal, cserjékkel övezett műtermekben az alapítás óta mennyi és milyen kvalitású alkotás látott napvilágot, arról az I. és II. világháború éveiben időközben elkalódott dokumentumok s a kézen-közön eltűnt alkotások hiányában ez ideig senkinek sem sikerült teljes számvetést készíteni. A fellelhető művek

láttán azonban megállapítható, hogy a kolónia köré csoportosuló festők, szobrászok egymást követő nemzedékei maradandó és elismert alkotásokkal írták fel nevüket a művészettörténet lapjaira.

Az úttörő elődök és a huszadik század első évtizedeitől fellépő alkotók művei közé Chiovini Ferenc festményei is méltán sorolhatók. A Közép-Tiszavidék patriótája, a 80 évvel ezelőtt létesített kolónia egyik műtermében munkálkodik megszakítás nélkül 55 év óta.

Itt kerestük fel munka közben és arra kértük, beszéljen szülőföldjéről, életútjáról, kedvenc „zsáner" témáiról, sikereinek forrásairól és titkairól. Szóljon művészi hitvallásáról, legkedvesebbnek tartott alkotásairól, terveiről.

— 1899-ben Besenyszögön születtem. Ez a község és környéke a Nagykunság, a Jászság és Szolnok megye csaknem minden településéhez hasonlóan aszályos, árvizes, belvizes vidék. Gyerekkoromban, nyári kánikulában a kocsiút aranyló porát, ősszel, télen, kora tavaszvasszal az igás lovakat néztem szülőházam ablakából. „A szegény párák" a szekereket vonszolták maguk után a hámszaggató és kerékagyig érő sárban. Gyerekkorom első éveiben ezek az életképek ragadták meg képzeletemet.

— Később a földmívesek, fuvarozók és segítő társaik küszködéseinek korhű ábrázolása izgatott és foglalkoztatott. Első vázlataim készítésének éveiben a Zagyva és a tiszai tájak természeti szépségei s a vidék népéletének rejtelmei csigázták fel érdeklődésemet. Olyanynyira, hogy 18 éves koromban már tudtam, mit is fogok majd festeni.

— Szülőföldemen és a vidék nagy kiterjedésű szikes határain, a munka mindig több, a termés mindig kevesebb volt mint másutt. A Hortobágy nagyságú határ elmosódó horizontján ittotl egy-egy gémeskút, imitt-amott ember, ökrös szekér, lovas kocsi, vagy csak a határ felvert pora látszott. Mindenütt a kendőzetlenül egyszerű valóság. A monumentalitás.

— Vagy a hófödte téli táj úttalan útjain a szánkót repítő lovak csengőinek csilingelőse, aztán egy-egy hangulatos lakodalmas menet. S a vásárokon a körhinta körül settenkedő gyerekek és asszonyok látványa! Mind-mind gyerekkoromtól izgatták a fantáziámat. Festményeimet kezdettől fogva, majd később is ezekre az életképekre alapoztam. Pályám mindig kötődött a környezethez. Az élet és a táj alakulásával a témáim is változtak. A táj és az emberek változásait mindig igyekeztem megfigyelni és megörökíteni. Nem a régi romantikát kérődzőm vissza festményeimen.

33