Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám
Az 1953 tavaszán beszakadt Túr-duzzasztó. Helyette rőzseműves kökeresztgát épült jóra Nyíregyházán a VÍZIG terv- és üzemgazdasági osztályának vezetését láttam el. Ez utóbbit csak néhány hónapig. Megvallom, Nyíregyházánál sokkal jobban szerettem Mátészalkát. Szálkán, az emberek között nagyszerűen éreztem magamat. Akkor még falu volt, a falusi közösségek szép rendjével .. . — Beszéljünk akkor a mátészalkai esztendőkről ... — Először is ... Akkoriban aludtam a legkevesebbet életemben. Villany még nem volt, éjszakánként petróleumlámpa mellett ültem. Éjjel terveztem, számoltam — a nappal kellett a felek fogadására. Az árvizek után mindig sok a panaszos, és a baj-sújtotta embert nem szabad lélektelenül kezelni. A legjobban ő szorul rá az emberi szóra. Igyekeztem hát eligazítani és vigasztalni a panaszosokat. A munkára aztán az éjszaka maradt. Mert volt feladat bőven. Csak példaként: a tiszakóródi töltés-átvágás elzárása, a kisari árvízvédelmi fal megépítése (már megszüntették), a román határvidék belvizeinek felfogására a Garand-Galambos övcsatorna tervének elkészítése, a tönkrement sonkádi Túr-duzzasztó helyett kő- és rőzseműves keresztgát tervezése és építése. A földművek építésénél akkor még kordély és talicska járta. Volt hónap, amikor nyolcszáz kubikos és három-négyszáz kordélyos dolgozott a kezem alatt. Mindenképpen meg kell említenem, hogy kiváló technikusaim nélkül nem boldogultam volna. Kocsis Kálmánt már említettem, méltó társa volt Konrád Rudolf, Sándor György, Sági Mihály, Kertész Antal, Ichnatisin Endre . . . Szorgalmas és izgalmas évek voltak. A bizonytalan normák, a nemegyszer lehetetlen rendeletek gyakran akadályozták a tervezési és kivitelezési munkát. Ha józan ésszel, becsületesen akartam cselekedni, a rossz rendeleteket félre kellett tennem. Különben minden összekavarodott volna. És a fejem fölött függött a szabotázs vádja. Megtörtént így is, hogy amikor Tiszaszalkán a szivattyútelepen az energiával akartam takarékoskodni — mert zsilipnyitás után értelmetlen és haszontalan volt a szivatytyúk működtetése —, rám recsegtek a telefonon. „Szabotázs?" De ezekre az évekre jellemző az is, hogy többször lettem okleveles és jelvényes sztahanovista. És három esztendőn át az Árvízvédelmi és Folyamszabályozási hivatalok országos versenyében a legjobb mérnökök közé jutottam. — János bácsit úgy ismerik, mint aki eljegyezte magát az árvízvédelemmel ... — Pedig a belvíz talán inkább vonzott! De becsületből kitartottam az árvízvédelem mellett. Valakiknek ott is helyt kell állniok, még ha többet is kockáztattunk ... Mindenesetre ebbéli választásom miatt gondolhattak rám 1956 szeptemberében, amikor fölrendeltek Budapestre, az Országos Vízügyi Főigazgatósághoz. Az árvíz és folyamszabályozási osztály főmérnöke, később csoportvezető főmérnöke lettem. A négy Tiszai Vízügyi Igazgatóság — Nyíregyháza, Debrecen, Miskolc, Szolnok — szakmai felügyeletét láttam el. Készítettem a főosztály árvízvédelmi éves, ötéves és távlati (15—20 éves) terveit. A hatvanas esztendők elején irányítottam, majd lektoráltam a VÍZI - TERV által készített területi vízgazdálkodási kerettervek árvizes részét. Külön megbízásként elvégeztem az Országos Vízgazdálkodási Keretterv árvízvédelmi fejezetét... 1965-ben úgy éreztem, hogy elfáradtam. A kerettervek elkészítésének is része volt ebben, s idegileg is szükségem volt a nyugalomra. Érdekességként megemlítem, hogy az OVF és OVH-s esztendők alatt nagyobb árvíz nem sújtotta az országot. Már csak 1965-ben, nyugdíjazásom után néhány hónappal jött a nagy dunai ár. Azt hiszem, azokat az izgalmakat már nehezen bírtam volna el. Ahhoz már a fiatalok ereje és bátorsága kellett... A nyugdíjjal azonban nem szakadtam el a vízügytől. Egészen 1980-ig dolgoztam a főosztálynak. Nyugdíjasként főleg árvízvédelmi tanulmányok bírálatával és lektorálásával foglalkoztam. Tanácsadóként ott voltam az 1970-es árvíznél is. Talán el sem viselem, ha nem láthatom a bajban azt a szívemhez nőtt tájat. A 70-es árvíz szomorú napjairól egy album is tanúskodik. Dabolczi János könyvespolcáról kerül az asztalra. A szebbnél-szebb, de szomorú felvételeket tartalmazó album ajándék. Varjú Jenő, mátészalkai lakos — János bácsi egykori munkatársa — a Keletmagyarországi VÍZIG azóta meghalt fotósa küldte Dabolczi Jánosnak. Az albumról egy másik Tisza-menti emlék is eszébe jut a házigazdának: — Két-három esztendeje elutaztam Szatmárba, horgászni. A tivadariak megtudták, hogy ott vagyok, és csirkét küldtek ajándékba. De azok a tivadariak, akiket nekem 1948-ban át kellett telepítenem az árvíz miatt. . . Tréfásan teszi hozzá: — Jó is, hogy csirkét küldtek, mert hal már nemigen akadt a horogra. Legfeljebb keszeg. Pedig valaha a harcsa és márna szinte nyüzsgött a szatmári folyókban. — Jár még horgászni most is, János bácsi? — Hetvennyolc esztendős vagyok. A betegség a lakáshoz köt, pirulákon élek. A nyugdíjas klubot sem látogatom. — Az írás? — kérdezem — Mind dolgozik most? Hiszen régóta ír is Dabolczi János. Publikált a Magyar Vízgazdálkodás elődjében és a jelenlegi folyóiratban is. Nyugdíjas éveiben tovább íródtak tanulmányai, monográfiái. Elkészítette többek között a Szamos és a Kraszna hidrográfiai vizsgálatát, „A beregi síkság ármentesítése" című monográfiáját. A két esztendeje megjelent vaskos könyvben — „Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak Magyarországon" — ő írta a Magyarország árvédelmi rendszere című 148 oldalas fejezetet. Ez a jelentős teljesítmény is hozzájárult ahhoz, hogy a Munka Érdemérem bronz- és ezüst fokozata után 1980-ban megkapta a Hidrológiai Társaság Bogdánffy emlékérmét. — Hogy írok-e? A betegség egyelőre nem enged. — De tervei bizonyára vannak! — Régóta dédelgetett témám: az Ecsedi láp története. Ha egy kicsit összeszedem magamat, leülök az íróasztalhoz... Kása Csaba 22
