Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám
Találkozás a vízügyi történelemmel Esztergomban, a vízgazdálkodás gazdag tárházát őrző múzeumi városban rendezte meg a Magyar Hidrológiai Társaság a VI. Vízügyi Történeti Napok népes találkozóját. A vízügyi történelemmel foglalkozó történészek, kutatók, gyakorló szakemberek jeles tábora gyűlt össze, hogy gazdagítsák, bővítsék a tudást, az ismeretanyagot — elsősorban a múltból — s az új kutatási eredményeket feltárják egymás illetve az érdeklődők előtt. Az elnöki megnyitóban — Marczell Ferenc a társaság elnöke — a folyam, a Duna szerepére irányította a figyelmet, amely nemcsak népünk elétében volt meghatározó, de az írott történelmet megelőző időktől az ókor nagy népének a rómaiak itt töltött századainak korában is igen fontos tényező volt és maradt számukra, illetve nyolc nemzet számára, akik partjai mentén élünk és alkotunk. A Duna múltjának titkait sokan kutották. A víz útját a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig már a régi időkben végigkísérték számosán, míg már az európai közérdeklődés számára megjelent az első fontos tudományos leírás (hat kötetben) Luigi Ferdinando Marsigli olasz származású császári tiszt jóvoltából, aki végigutazta a folyam hosszát, lassú kanyarulatait gyors sodrását és elkészítette az első teljesnek ítélhető részletes folyamtérképet. A kalandos életutat megjárt tudós, katonatiszt, török hadifogolyként volt kénytelen első részletes ismeretszerző útját megtenni a Dunán, de gyors és nagyvonalú tudósra, kutatóra valló felismerése, — hogy tudniillik a hadiutánpótlás legfontosabb útvonala a folyam a török birodalmi hadsereg részére — arra késztette, hogy hasznos leírásokat készítsen elsősorban katonai célokból. Az igazi alkotások természetesen nem ismerik a félmegoldásokat. Marsigli műve korának sajnos, eléggé el nem ismert pótolhatatlan alkotása lett, mely nélkül szegényebb volna a mai tudomány is, hiszen a Duna élővilágáról is művéből kapunk először hiteles képet. A jeles tudósról ahogyan Keszegh István előadásában megfogalmazta — néhány évtizeddel előbb akadémiai ülésen emlékeztünk meg, de ma is megérdemelné, hogy munkásságáról, amely páratlan erényeket hordoz, ma is több szó essék, hiszen térképei, leírásai alapművek a Duna melléki országok hasznára. A Duna szabályozásáról, a módszeres árvédekezés megindításáról, és még napjainkban is gondot adó témájáról Kovács Dezső szólt. Részletes összefoglalójában felvázolta a jövőt és a megépülő csehszlovák—magyar vízerőmű rendszer megvalósulásával amely egyszer s mindenkorra megszünteti a folyam magyarországi felső szakaszán még kis vízállások idején a zátonyosodást és biztonságossá válik a hajózás három folyam hosszán a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig. Honfi László a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat igazgatója az ősi úszó-kotró szerkezetektől a legkorszerűbb kotróhajók megjelenéséig rajzolta föl a fejlődés ívét, amelynek igazi magva az volt, hogy emberi erő helyett gépek szolgálják a vizek útjainak „karbantartását". Csath Béla a Vízkutató és Fúró Vállalat tudományos munkatársa az ivóvízellátás, vízművek kialakítása, illetve megalakulásukra kialakuló kísérletek a Duna mentén a századforduló éveiben — címmel tartotta meg rendkívül érdekes beszámolóját az első vízművek megszületéséről, az egészséges ivóvízellátás létrejöttéről a Duna partjain. Külön érdekes megemlékezést tartott Dr. Horváth István a Balassa Bálint Múzeum igazgatója. Kutató munkájából megtudtuk részletesen, hogy az Árpádkorban nevezetesen III. Béla idején felesége, Anna királynő gyógyfürdőjét hogyan használták a hétköznapi életben. Talán azokra a furcsa és kicsit félretájékoztató elképzelésekre is választ adott, amelyből általában annyit tudtak az emberek, hogy a török korban vált népszerűvé országunk városaiban is a fürdőkultúra. Már csak azért is teljesen félrevivő ez a helytelen információ, mert a török fürdők egybefüggtek a vallási kultusszal, oda tehát igazhívőkön kívül „hitetlenek" nem tehették be lábukat. Előadásából természetesen kibontakozott mennyi csodálatos értékes épület maradt hátra és egyikkel másikkal milyen kíméletlenül bánt el már saját korunk. Használhatatlan romként behordták törmelékkel, szeméttel, pedig nekünk kötelességünk — most nagyobb költséggel kibontanunk, s esetleg újjáépítenünk, hogy a szomorú történelmi emlékezet ellenére emléke azért maradjon meg utódainknak a törökkori építészet egy-egy remekeként. Dr. Dobos Irma „A fürdőkultúra kialakulása a Dunakanyarban" címmel tartotta meg ismét csak a történelmi időket idéző beszámolóját. Szavai nyomán megelevenedett a visegrádi vár — amelynél az új ásatások új részleteket hoztak felszínre. S ebben elsősorban Mátyás király alkotó kedve fénylik elő, aki olyanná formáltatta a palotát, hogy annak korában csodájára jártak. Végig a Duna kanyarulatában, mindkét parton, a mi hazát építő eleink, mindenütt kihasználták a természet adta lehetőségeket és a Duna-parti gyógyvizeket egyértelműen hasznosították. Egyre-másra épültek kisebb-nagyobb fürdők, és növekedett a híre a gyógyító vizeknek. „Fejezetek a XIX. századig a dunai vízsebességmérések történetéből” címmel Fejér László foglalta össze a magyar tudósok és gyakorló vízügyi szakemberek kísérleteit, amely tökéletesítette a folyók és folyam vizsebességmérési eljárásait, amelyben műszaki egyetemünk példát mutatott más országok számára is. Kiemelten foglalkozott az előadó Vásárhelyi Pál tudományos kísérleteivel, s szavaiból kiderült, hogy elég kevesen tudják, hogy a vízhozamgörbét — amely fogalom ma már teljesen ismert mindenki számára — ő alkalmazta első ízben mérnökeink között. Az előadássor a folyam életét, múltját, az emberi beavatkozás egy-egy fontos részletét emelte ki az érdeklődők előtt, hogy a frissen feltárt ismeretanyag ne csak tudományos szakdolgozat formájában létezzék, hanem mielőbb közkinccsé váljon. A délutánt a Hidrológiai Társaság vendégei a Magyar Vízügyi Múzeum esztergomi kiállításának részletes megismerésére fordították. A szépen visszaállított épület, amely kincsesháza a vízügyi történelemnek, nagy múltat hordoz. A zavaros történelmi időkben egy ízben a magyar koronát is itt őrizték, sajnos nincs meg az emléktábla, amely erről megemlékezett. 1838-ban a nagy Duna-kanyari árvíz idején, mely Pest, Buda, Óbuda katasztrófáját is okozta, ebben az épületben volt a védekezés főhadiszállása, hiszen a jeges dunai ár abban az esztendőben Esztergomot is „meglátogatta". Ma mégis inkább a régebbi évszázadokról vallanak az ízlésesen és gazdagon berendezett vitrinek, melyekből a vizet megismerő ember ősi eszközei és tegnapi szerszámai példázzák a korok múlását. A múzeum tárgyi relikviáiból a legjelentősebb részt a folyam adta. Medréből, vagy partjairól kerültek ki a mindennapi használati eszközök, ahogyan az egykori településeket az értő és éles régész szemek és kezek megtalálták. Természetesen itt tárul elénk bő évezredünk történelme is, a kezdetleges átkeléstől, a megépített és megépülő víziút rendszerig, amely a Dunát, Közép-Európa legnagyobb folyamát, holnapra európai víziútrendszerré avatja. Az egykori hajómalmocskák, az emberiség parányi erőművel eltünedeztek vizéről s egy-egy nevezetes kanyarulatában erőműrendszerek szolgálják az emberiséget, országokat és nemzeteket, szinte teljes hosszán. Szerencsés volt a VI. Vízügyi Történeti Napok megrendezése éppen Esztergomban. A Hidrológiai Társaság tagjai és vendégei az előadásokból, majd a Vízügyi Múzeum megtekintése nyomán egyetemesen érezhették azt a felelősséget, melyet a magyar vízügyi szakemberek vizeink életéért áldoznak. Mindenki számára egyértelmű, hogy soha nem fenyegette nagyobb ártalom a természetes vizeket, mint a túlfejlett civilizáció olykor meggondolatlan beavatkozása a környezet rendjébe. Éppen a történelmi példák jelzik világosan számunkra mit kell tennünk, hogy megállítsuk a romlást, hogy elkerüljük az újabb bajokat, hogy vizeinket — melyek egyben történelmünk hordozói is — megőrizzük a jövendőnek. Fábián Gyula 23
